– Halok meg- mondta a ma született bárányka.
És csakugyan, már vágták is át a torkát.
Bár általában
minden arra csábít, hogy hencegjek az írásaimmal, legszívesebben mégis rejtve tartom őket.
Margó jelenleg
a volt vőlegényével él együtt.
Mondatokat faragok. Ebből áll az életem. Leírik egy mondatot, aztán faragok rajta. Megnézem és tovább faragom. Aztán megebédelek. Aztán megint leülök, és leírok még egy mondatot. Aztán jön a vacsora, és tovább faragom azt az új mondatot is. Aztán elolvasom a két mondatot, és tovább faragom mind a kettőt. Aztán lefekszem az ágyra, és gondolkozom. Aztán reggel felkelek, eldobom amit addig írtam, és kezdem az egészet elölről.
Torkomra forrásztják a szót?
Legalább jó helyen van.
Csak azt írom le, ami leírható.
De így kihagyom a legfontosabbakat.
A csönd olyan volt, mintha a túloldalán valami nyúl matatna. Mertünk volna pisszenni, de úgy ültünk mégis, mintha félnénk, mintha bármi moccanat elriasztaná, nem mintha bosszútól tartanánk, hanem csak azért, mert minek zavarnánk valami nyulat, vagy effélét, ha nem a dolgunk, nem hajlamunk, hasznunkra sincs, és ha nyúlfélék lennénk, mi is elvárnánk, hogy a csönd túloldalán ne pisszenjenek a gyáva kis bátorkák.
Láttam egy lányt. Az arca majdnem szép volt. Csúnya volt.
Megint írhatok, és komédiázhatok: „Nézzétek, milyen normális vagyok!”
Közhelyreform: Az utca a témán hever.
Nem tudom elkezdeni. Azazhogy elkezdem, eljutok valameddig, s akkor mintha belenézne valaki, aki jobban tudja, mint én, fölemelné, összetépné, és rám parancsolna, mint a vallatószobában, hogy kezdjem előlről.
Pedig olyan egyszerűnek tűnik. Bizonyára az is.
Hogy ki a gyagya?
Akinek kihagy a gügye agya!
Néha összeszavakat a keverem.
Álmomban írt vers egyetlen megmaradt sora:
Óh, ha te…
Egyszer lehajoltam, fölvettem a földről egy nyöszörgő embert. Látván, mennyire hideg, a kabátom alá dugtam, hogy meleg helyre cipeljem. Éreztem valamit, de azt hittem, csak az álla nyom, vagy egy csontja, mit tudom én.
Amikor végre melegre értünk, kivettem a kabát alól, és mindjárt látszott, hogy jól érzi magát. Forró volt. Letettem a földre, hadd szaladjon.
Köszi, hogy engem is elolvastál.
A nászút igen unalmas lett volna, ha nem lett volna tele élményekkel.
Minél inkább idősebb vagyok, annál inkább nevethetnékem van, és annál kevésbé nevetek.
Miről beszélnek a szombatesték?
Nem tűri a nyomdafesték.
Egyszer arra ébredtem, hogy valaki matat a konyhában. Mire kimentem, már megfőzte a kávét, elkészítette a reggelit. Sőt, attól a naptól kezdve már kora reggel bevásárolt, és egyszerűen természetetsnek találta, hogy ő vezeti a háztartást. Tiltakozásomra megmagyarázta, hogy ez az ő dolga.
Ma reggel is ő matatott.
Intés
Nős vagy.
Ne hősköd!
Hős vagy.
Egy kis tücsök tanyát ütött szobámban,
s dalába búj előlem, hogy ne lássam.
Az utóbbi időben, mióta nincs munkám, egyre gyakrabban érzem úgy, hogy próbára akarnak tenni, pedig valójában semmit sem várnak tőlem, legalábbis szinte semmit. Talán csak azért van ez így, mert félek. Tudniillik félek. És szégyenlem magam. Szégyellem magam valamiért, amiről nem tehetek.
Szomorú vagyok és komor,
visszasírom gyerekkorom.
Szélcsend van, rekkenő meleg,
térdemen hangya őgyeleg.