Margó a kedvenc feleségem
H
a valaki a társaságomban gondolkodik, mindig veszélyt érzek, mert nem tudom, mire gondol, és rögtön arra gyanakszom, hogy rólam gondolkodik.
Megfigyeltem, hogy mindig a következő öt percet a legnehezebb kibírni. Az élet a következő öt perc. Én viszont mindent megteszek, hogy erre ne gondoljak. A tervek, remények az eljövendő hetekre, hónapokra, évekre, sőt évtizedekre vonatkoznak. Kizárólag ezekben élek, helyesebben ezekben képzelem el az életem. Azért talán, mert félek a következő öt perctől?
Vagy egyszerűen túl unalmas? Mert a következő öt perc szinte mindig hihetetlenül unalmas. Többnyire valamit innen oda kell tenni, aztán vissza az előző helyére, felállni, leülni, elmenni, reagálni. És mégis, nincs más élet, csak a következő öt perc. A többi csak fantázia.
Állítólag a kétségbeesés is a szórakozásnak egy fajtája.
Interjú
„Mi a véleménye a gyülekezetről?”
„Először is -nincs véleményem. Ritka szerencse lenne, ha kismillió dolog közül éppen erről az egyről lenne kész véleményem. Még ha gondolkodtam is erről a dologról, gondolkodásom csupa befejezetlen folyamat volt, nem alkottam véleményt. A vélemény itélet, és pecsét.
De most, ha már erről kérdez, nem illik azt mondanom, hogy nincs véleményem. Beleegyeztem, hogy interjút adok a gyülekezeti lapnak, őszinte válaszomat szabotázsnak tekintenék, kibújásnak a játékszabályok alól, melyeket pedig elfogadtam. A közösség lebecsülésének.
Így hát improvizálok. Anyag nélkül, eszközök és téma nélkül, azon frissiben összehordok valamit, amit ön feljegyez a noteszébe. Dióhéjban, a saját szavaival, még csak nem is az enyémekkel. Zűrzavaros mondókámat néhány írásjelbe sűríti, és ezeket majd felpumpálja a szerkesztő által kívánt méretekre. Ami eleve csámpás volt, azt még el is ferdíti. És a gyülekezet megkapja a véleményemet.”
„Köszönöm az interjút!”
Mindig azt remélem, hogy előbb-utóbb egy Shakespeare bukkan elő belőlem, aztán itt marad füzetemben az irkafirka – na és?
Az úszóbajnok éppen azt bizonygatta, hogy nem tud úszni, mikor valaki belelökte a vízbe. Már a levegőben felismerte a dilemmát, amelyet nem úszhat meg szárazon.
A múlt éjjel elégettem minden novellámat és a verseimet. Ironikus módon, miközben éppen az „Elégsz?” című remekművemet gyújtogattam, kialudt a tűz.
Ma a vörösben és sárgában úszó naplemente láttán azt gondoltam: milyen jelentéktelen is vagyok én! Tegnap esett, de akkor is ugyanez járt a fejemben.
Világ csak egy van, de felfedezni annyiszor és annyiféleképpen lehet, ahány az ember.
Dolgozunk, hogy élvezhessük az életet, de nem tudjuk élvezni, mert folyton dolgozunk.
Ötkor, még sötétedés előtt elmentem a zsinagógába. Mostanában gyakrabban járok, mert nem akarom, hogy megszűnjön az identitászavarom.
Meg akartam hódítani a világot, de az hódított meg engem.
Most csend van, csak a halál kaparász
nagy csendben az avarban.
Gyászban vagyok, zavarban.
Magamat véltem felfedezni, merthogy engem is ábrázolt.
A házinéni meghagyta, hogy csak az egyik szobát fűthetem fel, minek szórni a pénzt, meg különben is annyi gázrobbanás van mostanában, jobb biztonságban lenni. Továbbá meghagyta, hogy mindig kettőre zárjam az ajtót, akár elmegyek, akár otthon vagyok, sose lehet tudni. Lányokat nem vihetek fel a szobába, a korábbi fiút ezért rúgta ki.
– Becsapott a szemét! -mondta. A szomszédasszony vette észre hajnali ötkor, hogy szökik a lánnyal. Hát ő kitette a szűrét, a szomszédasszonynak meg jól megmondta a magáét. Mit kukkol az ablakban hajnali ötkor? Törődjön a maga dolgával!
– Érti Péter, sose lehet tudni.
– Hogyne, persze… Mármint…?
– Ne értsen félre. Én együttérzek a fiatalokkal, én is voltam fiatal, de mindig lesznek ilyen kukkoló állatok, és ha egyszer feljelent? Nem véletlenül ilyen olcsó a lakbére. Én nem fogok egy fillért sem fizetni ennek az államnak csak azért, mert valakinek kiadtam a lakásomat. Ne belőlem éljenek a mocskos zsidók, érti Péter, ugye?
– Mármint hogy…
Két trolimegállónyival arrébb lakott a tizenhárom éves unokájával a lánya lakásában -aki hat éve autóbalesetben vesztette életét -, és nagyjából kéthetente jött a lakbérért. Ilyenkor kitakarította a lakást, és kicserélte az ágyneműhuzatot. Alapjába véve rendes asszony volt, csak ne lett volna akkora a szája.
Őseimtől a történelmi léptékre rúgó sebnyalogatás, az öngyilkos humor, és a felhasználhatatlan szellemi termékkészítés silány képességét örököltem.
A jövő? Szeretek a jelenben élni. Élvezem a pillanatokat.
Margóval nagyon szeretjük egymást, így hát nem is levelezünk.
Ma megint gyártottam egy adag múltat, amire lehet majd emlékezni.
Felhívott Anna és azt mondta, hogy találkozni akar velem, mert még mindig szeret. Erre én:
– Én is szeretlek még. Meg a családomat is szeretem, meg még az embereket is, meg még téged is…
Mostanában nem érdekel a politika. Tudatosan kerülöm. Az sem érdekel, hogy kik győznek a választásokon, az emberek úgyis olyanok amilyenek, és én sem változom meg egy liberális kormánytól. Különben meg a szocialisták és a konzervatívok is pont úgy ülnek a WC-re, mint a liberálisok, csak egy kicsit nemzetibben, meg szociálisan érzékenyebben, meg ilyesmi.
Csendes, visszahúzódó lány ült előttem, és mikor szünetben Ilan, az izraeli tanár megkérdezte tőle, hogy miért tanul hébert, zavarban volt, és halkan azt suttogta:
– Mert zsidó vagyok. -Nagyon aranyos.
Hiába
futsz,
csapdába
jutsz
madárka.
Szárad a park,
vad avarok
görgetege
kavarog ottan előttem,
buja kéjjel marcangol az ősz
engemet is,
zsong a fejem
amióta verseket írok
itt a padon,
míg a fogam
hasogat, elbuj a múzsa előlem,
lám csak: hevenyészetten
összerakott
fájó elemekből alakítottam
ezt a siró
versemet is.
Ilyenformán zajlott esténk,
ettünk, ittunk,
beszélgettünk költészetről,
zenéről, meg
hasonlókról, jól éreztük
magunkat.
Életem nagy talánya:
hova bujjon
érlelődő
képzeletem magánya?
Ott van a naplóm
onnan idézem:
Lüktető fejjel
állok a HÉV-en,
orditás oszlik
szét a sötétben,
orditok én is,
bomlik a jellem,
gyullad a szikra,
s már veszekednek
kinn a szabadban
vén öregember
vad fiatallal…
Zakatolt az agyam
a szivem kalapált
ideges remegés
lefutott bennem.