végigmértek, és látták, hogy a fülem vörös, erre az egész fejem vörös lett
Csendben belopóztam a nagyterembe. Elöl, valahol a terem másik végében a lelkész beszélt hévvel és elragadtatással, közben hatalmas mozdulatokkal hadonászott. A hívők tekintetüket rászegezték, és mélyen átérezték jelenlétük komolyságát. Csak a hátukat láttam, de előttem volt merev, megnyúlt tekintetük, fejük fölött fokozatosan láthatóvá vált a glória, a kis fényes karika, amely szentté avatta őket – nyomorultakat.
Csendet parancsoló volt a helyzet.
Lábujjhegyen odalibbentem a polchoz, melyen az énekeskönyvek sorakoztak, levettem közülük egyet, és ekkor megnyikordult a padló élesen és sivítóan.
Megdermedtem, és tudtam, hogy most mindenki arra gondol: késett a szakállas Frank. A hátsó sorokból többen rosszallóan hátrafordultak, végigmértek, és látták, hogy a fülem vörös.
Erre az egész fejem vörös lett.
Kínos volt, hogy pont én, jelentéktelen kis senki kerültem a figyelem középpontjába. És pont ilyen helyzetben. A lelkész is, mintha egy kicsi szünetet tartott volna a beszédben, lesújtóan, sürgetően rám nézett azon bosszankodva, hogy ily rútul megzavartam a hallgatóság szent érzületét.
„Az ördög támadása” – gondolhatta.
Kiengesztelésképpen egy hatalmasat biccentettem felé, de abban a pillanatban tudtam, hogy ostoba mozdulat volt.
Miután szentségtörő viselkedésem ennyire nyilvánvalóan a felszínre tört, „most már minden mindegy” alapon dübörögve a hátsó padhoz trappoltam, és nyikorogva leültem.
Ez már több volt a soknál.
Az egész gyülekezet méltatlankodva hátrafordult, egyszerre, mintegy vezényszóra, és éreztem, ahogy a szigorú tekintetek hidegen végignyaldosnak.
Izzadtam, és próbáltam úgy viselkedni, mint aki az egészből nem vett észre semmit. Az énekeskönyvet rakosgattam, nyitogattam nagy komolyan, de ekkor már nem volt mentség.
– Anyuci, a bácsi miért olyan gonosz? – nyöszörögte előttem egy szőke, kékszemű angyali kislány. Ártatlan tekintetét ilyedten rámszegezte, és már üvöltött is elkeseredetten (biztos a szakállam miatt).
A kedves anyuka próbálta megnyugtatni, de mint ilyenkor lenni szokott – annál jobban bömbölt a kis haszontalan.
Az énekkarból felállt egy tekintélyes úr, felháborodottan lesietett a pódiumról, odajött hozzám, és hangosan, hogy az egész gyülekezet hallja, azt mondta:
– Szégyellje magát!
Valószínű, hogy az üvöltő poronty édesapja lehetett, mert jól elfenekelte a kislányt, aztán elküldte a sarokba térdepelni.
A gyülekezet véleménye megoszlott az apa viselkedését illetően, de abban annál egységesebb volt, hogy mindennek én vagyok az oka. Egyre többen mutogattak felém gyors megtorlást követelve.
A lelkész a szószéket verte monotonan ismételgetve, hogy csend legyen végre, de erre még nagyobb lett a felfordulás.
Miközben vészjóslóan szorult körülöttem a hurok, a háttérben összeült egy válságstáb az ügyet kivizsgálni, és tárgyalásos úton, kompromisszummal rendezni.
A köznépet ez egyáltalán nem érdekelte: valaki a rendőrségnek telefonált, megszólalt a veszélyt jelző sziréna, megjelentek a kidobófiúk is, és még mielőtt a válságstáb dönthetett volna ügyemben, én már az utcán voltam.
Valahol mélyen felrémlett bennem, hogy eltévesztettem a házszámot, de már nem volt idő ilyesmin tűnődni, mert a súlyosbodó rúgások és ütlegek között szép csendben elvesztettem az eszméletemet.
Ekkor felébredtem, kiugrottam az ágyból, felöltöztem, és elszaladtam a sarki zsinagógába.
(1990 ősz)