Biztos soha nem készült még statisztika arról, hogy az ember összes tetteinek hány százalékát bánja meg. Még akkor is, ha azt utólag jónak gondolja, és teszem azt hosszú távon.
Az embert a tettei megkötözik. Ami egyhelyt oldás, az kötés máshol.
Összemaszatolom magammal a világot és azt szeretném, hogy ezt mások festészetnek lássák.
Sokszor teszek olyat, amit nem szeretnék megtenni. De oktalan vagyok, és ezt tudom is magamól, tehát mégis teszem. Blogot is írok, de azt is csak azért nem tudom teljes szívből megbánni, mert gyáva vagyok hozzá.
Olyan értelemben nem vagyok blogger, mint amilyenben te vagy blogolvasó. Te jóformán mindent csak kapsz, és nem adsz. Márpedig ha kapsz, akkor mámorodottan nem azzal fogsz bíbelődni, hogy akkor most te erre méltó vagy-e.
Mondatszerkesztéseim öncélúak, szavaim estlegesek. A magyar hejesírás szabájaira nem fordítok gondot (más bájokra azonban szoktam, mondjuk nem gondot, pusztán figyelmet), van hogy kisbetűvel kezdem a mondataimat.
fontos mondatokat is kezdek néha így.
Aztán léteznek olyan mondatok is melyeket le sem írok (ezek a legszebbek).
A, mondatokat, tagoló, jeleket, gyakran, össze, vissza, vagy, túl, tagolom. Bizonyára azt hiszed, hogy ezt azért teszem, mert én, mint blogger, neked, mint blogolvasónak, valamit különös megfontolásból szánni szándékozom.
Ilyen nyomokat hagyok, ilyen pacákkal maszatollak össze.