Blogdolog

Arra gondoltam, milyen lenne, ha mindenki blogot írna. Mindenki blogot írna és mindenki olvasna mindenkit. A világ egy nagy blog-wiw volna. Mindenki ilyeneket írna hogy:
„Tegnap elmentünk ide és ide. Szörnyű az a hely, már nagyon unom. Találkoztam ezzel és ezzel. Azt mondta, hogy izé meg bigyó. Megkérdezte, hogy láttam-e a dolgot. Még nem láttam, de most már nagyon hamar meg fogom nézni. Csak annyi dolgom volt mostanában a gyárban, hogy jaj.”

És minden főnév link lenne, nem beszélve a tulajdonnevekről. És mondjuk nem lehetne abbahagyni, mert valami miatt kötelező lenne. Egy hatalmas blog örvény volna az egész világ, ahol mindenki mindenkinek a barátja, és mindenki leír mindent amit gondol, meg mindent, ami történik vele. Minden blog lenne.

És mondjuk lennék én, és mondjuk nekem nem lenne kedvem írni. És mászkálnék az utcán és élvezném a csendet, mert minden üres lenne, mert mindenki írna. Persze volna blogrendőrség, aminek a tagjai azokra vadásznának, akik nem írnának, de most ők is éppen írnának, mert nekik tényleg nagyon sokat kéne írni, és ezért egy kicsit mászkálhatnék.

Aztán persze megszólalnának a szirénák, de még időben be tudnék futni egy netkávézóba és nem kapnának el, de attól fogva nem írnék le mindig mindent. És nagyon sokat írnék arról, hogy milyen jó a csend az utcákon, és milyen rosszak a zsúfolt, büdös, környezetszennyező géptermek. És szép lassan gyűlne a sok elégedetlen ember, és aztán kitörne a forradalom és mind kimennénk az utcára és kiröhögnénk a blogrendőröket, és lemolotovkoktéloznánk a tankokat és győznénk, és senki nem írna blogot és mindenki az utcára vonulna és együtt örülnénk és jó lenne.

Aztán persze mindenki elégedetlen lenne azzal, hogy sokan vannak az utcán, és satöbbi, de akkor már én lennék az elnök és mindenki kapna braziliai kirándulást ajándékba, hogy jó zenét hallgasson, meg süsse a testét a nap, és így aztán minden rendben lenne.