Cirkuszolás

A szószéken álló nem volt megelégedve az átlaghangerővel, és nagyobb voljumra buzdított

Ahelyett, hogy vidámkodnék, mostanában folyton bosszankodok, mindig, örökké. Mindenen.

Ma például egy sikítozó autista kisfiút ráncigáltak a gyülekezeti pódiumra, két férfi, és az anyja próbálták lefogni, hogy mielőtt imádkoznának érte bekenjék olajjal, mert ez van előírva, de a gyerek nem hagyta magát, kapálózva a földre vetette magát, és sokkal hangosab volt az őt lefogóktól, túlszárnyalta az imádkozók imaerejét, de ezek sem akarták ám feladni, mert ciki lenne (gondolhatták magukban), ha ezek után a gyerek nem gyógyulna meg itt a többszázas tömeg előtt, és esetleg némelyek azt gondolnák, hogy ez most akkor hitkudarc volt, és ennek nyomán talán még ők is meggyengülnének amúgy is képmutatóskodó hitéletükben.

Mindig, mikor a fiú egy kicsit elcsendesedett, valaki hozzátett egy fél imamondatot, hogy legalább annak a látszatát keltsék, hogy -mintegy győzelmi jelként- övéké az utolsó szó, de ilyenkor ismát visítozni kezdett a gyerek, és ez így tartott hosszan elnyúló kínos percekig.

Azt persze nyilván teljesen felesleges hozzátennem, hogy mondeközben a gyülekezet egyemberként kinyújtotta a kezét, némelyek csak az egyiket, de a nagy többség mindkettőt, és félhangon tusakodtak.

– Mit kínozzák ezt a szerencsétlen gyereket?!- sziszegtem Maginak indulattal telve. – Ha beteg, hát beteg! Senki sem tökéletes. De ha már mindenáron csodát akarnak, akkor miért nem vonulnak félre egy csendes szobába?! Kinek kell ez a cirkusz??!

A másik dolog, ami felhúzott, az a „koreai imádság” volt. Az alkalom végén kérték, hogy a gyülekezet álljon fel, és mindenki fennhangon egyszerre imádkozzon, de úgy, hogy tilos belehallgatózni a mellettünkállók mondanivalójába, kizárólag a sajátunkra kell öszpontosítanunk. Halkan zsibongó sustorgás kezdődött, és megfigyeltem (mert én ebben a bohózatban sem vettem részt), hogy az oroszok és a keleteurópaiak voltak a leghalkabbak, a nyugatról bevándoroltak már bátrabbaknak bizonyultak, de a legrámenősebben az izraeliek nyomták. (A hívők között is az izraeli bennszülöttek a legerőszakosabbak) A szószéken álló nem volt megelégedve az átlaghangerővel, és nagyobb voljumra buzdított. Na, ezen pörögtem fel. „Hát hol vagyunk mi, focipáján?! Mi vagyunk mi, csőcselék?!”

(Megjegyzés: a gyerek nem gyógyult meg, sikítozva jött le a szószékről)