Hej, becsapott a gonosz tegnap. Teletette a tányért
bő vacsorán, s de kinálta borát hosszú lakomámhoz!
ittam is illatosan sűrű, gyönyörű, ragyogó bort.
Elrontottam a gyomrom, mert beleült a világ, és
éjjel verseket álmodtam, erkölcstelenül jó
andalitó epikát. Csiklandoz az éjszaka ismét,
újra mozog bennem, babrálok a jegyzeteimmel,
mert ha felébred a múzsa is, én megirom papiron. Tán
most egyedül egy néhány hexameter kisegíthet,
(gyönge irás, ha a verssorok összekacagnak a rímben).
Itt lihegek, lepedőm, takaróm már gyűrve alattam,
és robogón zakatol, dolgozik emlékezetem, de
csuklik a mosdó kinn, böfögő hangokat olvas,
kár, a figyelmem utánna szalad, fülelek még,
hátha elérem az elszaladó pici gondolatot, de
hirtelen egy nagy furcsa üresség hopp, leszalad most.
Vad idegenként szembemegyek rohanó tömegekkel,
most ideér, körülönt, de előbb megnyílik előttem,
tisztel a nép, gyáván, remegőn szétárad az utcán,
szinte rikoltoz, gépkocsi fékje sikít a körúton.
Lenn a Dunánál gondok úsznak a partok alatt, köd
fürdik a vízben, és szuszogón belehemperedik már.
Két szutykos, lenyomott fiatalka leány ül a parkban,
és vicsorog röhögőn, egy kiskutya fekszik ölükben,
vádjairól nyavajog, nyalakodva panaszkodik énrám.
Megroggyannak a fák a zsidótemető kapujában,
egy zűlöttképű ló lábával kaparász ott
aprókat nyihogón. A kapun benn áhitatos csend,
könnyeimig is meghat az omladozó temetőkert,
itt pihenek, a jövőm már sírba temetve alattam.
Hallgatag és szomorú sír int, aranyos ködön át sír.