(…) Nálunk most éppen kánikula van, egész nap nagyon fáradt vagyok, pedig ma szabadnapolok. Idegesít a rumli (hogy folyton újratermelődik), a tévé zaja (ostobaságok), a nagy népsűrűség. Mostanában gyakran van olyan érzésem, hogy túl kicsi ez a lakás, nem találok egy nyugis sarkot magamnak. A takarításon, főzésen és ruharendezésen kívül nem lehet semmihez fogni. Mivel nagyobb hely nincs kilátásban, egyéb megoldáson kell gondolkoznom.
Egyébként jól vagyunk. Dolgozunk, tanulunk. Még egy hónap az iskolában, aztán szünet. A bizonyítványok (értékelések) viszonylag jók, lehetnének jobbak is ha a fiúk kicsit megerőltetnék magukat.
Pünkösd van, Izraelbe érkezésünk 11 évfordulója, hamarosan Rubi 11. szülinapja. Szóval nosztalgiázok. Egyébként is nagyon szeretem ezt az ünnepet (a zsidó pünkösdöt – shavuot – magyarra fordítva a Hetek ünnepe), s a személyes vonatkozások méginkább közelivé teszik…
Peti lemegy a sivatagba a tesóival, s én lehet, hogy a gyerekekkel csatlakozom a Doron kis barátja családi kempingezéséhez. Ez egy viszonylag hosszú autóút, egyedül még nem mentem ilyen messzire, s ez izgalommal tölt el. Szóval gondolkodom mit tegyek… A gyerkők eléggé beleélték magukat, csalódnának ha nem mennénk…
Októberben új munkahelyre kerültem, mostanra már meg is szoktam a bölcsit. Eleinte nagyon furi volt a kis másfél-két évesekkel, a pelenkaszag, cumisüveg, a „mindenfelé szétkenős étkezési stílus”, aztán elég hamar megtetszett a dolog. Mostanra például kifejezetten kedvencem lett a pelenkázás (én is végzem rendszeresen). Nagyon élvezem a társaságukat, okosak, bájosak, eredetiek, ők is szeretnek engem, úgy érzem hasznos amit csinálok. Az egyetlen baj, hogy nagyon keveset fizetnek…
Egy jó hónapja megbíztak egy hat kisgyermekből álló csoport vezetésével. Nagyon sok gond van a szülőkkel, nem fogadják el hogy a régi csoportot ketté kellett osztani. Hiába igyekszem, és az én munkámmal elégedettek is, az alaphelyzettel nem békülnek ki.
Eddig még soha nem voltam ilyen helyzetben, hogy a szülők teljesen téves dolgokat állítanak, követelnek. Most attól lehet tartani, hogy egyszerűen kiveszik a gyerekeket a bölcsiből. Éppen azokat, akik miatt átszerveztük a csoportokat.
Az első reklamáló szülők (újra és újra elbeszélgetést kértek, a körzeti felügyelővel is) éppen a napokban kerestek meg, és mondták, hogy amennyire ellenkeztek annyira elégedettek az új helyzettel. A másik két szülőpár azonban -mivel hat fős a csoport- még komoly gondokat okozhatnak. Nem tudom mire lehet számítani, nekem igazából nincs mit félnem mert a döntést nem én hoztam…
A felügyelők szintén nagyon elégedettek a változással…
Szóval, nem kellemes helyzet. A gyerekek egyébként nagyon édesek, és nagyon élvezem a foglalkozást velük.
Év elején az én külön gondozásomra bíztak egy fiú ikerpárt, akiket sehogy sem tudtak beszoktatni. Akkor alig múltak egy évesek, és már néhány bölcsiből kitették őket. Egész nap sírtak, hánytak meg fostak…
Nagyon hamar megkedveltem őket, elesettségük miatt nagyon közel kerültek a szívemhez. Mostanra már ragyogó szemmel szavalják velem a kis verses meséket, táncolnak, hancúroznak, az egész stábot „meghódították” szeretetükkel. Van egy igen problémás apukájuk, gyanítom, hogy ő nem túlságosan elégedett az eredményemmel, de én azért igen. Meg a stáb is. S számomra ez a fontos.
Később…
Peti lába még mindig nem jött teljesen rendbe, de már dolgozik, s most éppen a sivatagban kirándul… Mi pedig a gyerkőkkel alig egy órája értünk haza egy kétnapos kempingezésről. Doronka legjobb barátjának a családjával és barátaival voltunk. Először vezettem hosszabb úton Peti nélkül, elég izgi volt. A barátaink mentek elöl, csak követnem kellett őket, de azért az sem mindig egyszerű. De ami a lényeg, hogy szerencsésen visszaérkeztünk, a három csibész palántánk is egész szépen viselte magát, és jót szórakoztak együtt.
A nyári szünetben terveink szerint a gyerekek hazarepül-nek Mo.-ra. Nélkülünk. Már eddig is többen buzdítottak, de csak most adtam be a derekam. Nem akarom, hogy végigunatkozzák itthon a vakációt amíg mi dolgozunk. Persze igen aggódom, néha hajnalban felriadok, elképzelem hogy a csemetéim országhatárokon túl vannak, s elképzelhetetlennek tartom hogy ilyet tegyek… Ezért ha a nyárra gondolok, akkor már a szeptembert várom, hogy újra együtt legyünk… Előre láthatólag rajzolni fogok csendes magányomban, esetleg angolt tanulok… Mindenesetre lehetőségem lesz valami komolyabb szellemi befektetésre…
A fiaim nagy izgalommal készülnek a magyarországi útra. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy tudják mi vár rájuk… Hogy anyuci nem búcsúzik el tőlük minden este a szokásos puszival és esti imával, hogy reggel nem várom őket a gabonapelyhes tálkájukkal, s nem bújhatnak hozzám egy kis bátorításra… Én már most tudom, hogy részemről -személy szerint nekem ez nagyon nehéz lesz… Ha nem kellene egész nyáron dolgoznom, nem is egyeztem volna bele ebbe az akcióba. Persze azért remélem, hogy minden rendben lesz, és élvezni fogják ezt a teljesen új helyzetet… Hamarosan véglegesíteni kell a forgatókönyvet. (…)
Magi