Utoljára mentem fizioterápiára, alaposan megtornáztatták a lábamat, jól elfáradtam, olyannyira, hogy a tízperces langyosvizes lábmasszázs alatt elbóbiskoltam, halkan brummogott a dzsakuzzi, elszundítottam, arra ébredtem, hogy az ápoló tartja a felsőtestem, „majdnem belebuktál”, mondta, aztán újra magamra hagyott, fel akartam jegyezni a „brummogó” szót, mert nagyon megtetszett, előkotortam pici jegyzetfüzetemet, de mielőtt bármit is leírhattam volna kicsúszott a kezemből, beleesett a kénes gyógyvízbe, utánahajoltam, sokáig kotorásztam a kád alján, de a nagy hullámzásban folyton elsiklott, jött az ápoló, kérdezte hogy mit csinálok ott a víz alatt, valami masszázzsal kapcsolatos dolgot motyogtam neki, aztán a foglalkozás végén megkértem, hogy engedje már le a teknőből a vizet, megkérdezte minek, „eh, hagyjad”, legyintettem, „nem fontos”, mert eszembe jutott, hogy már úgyis minden feljegyzésem kiázott.
Egy másik terápiás alkalommal is elaludtam, akkor a gyógytornaágyon feküdtem meleg, majdnem forró borogatással a lábamon, a függönnyel takart fülkém túloldaláról mindenféle halk sustorokat hallottam, tompán arra gondoltam, hogy mindjárt elalszom, picit ellenkeztem volna, de hamar feladtam.
Miután felrázott, azt mondta a tornásztató, hogy horkoltam is. Megemlítettem neki, hogy túl rövidek ezek a kezelések. Mosolygott.
Otthon jutott eszembe, hogy a függönyön túli halk sustorok valószínűleg a többi páciens csendes horkolása lehetett.