A bika láthatóan dühös volt, de nem támadt, csak várt
Miután elhatároztam, hogy kirándulni megyek, kábé úgy vártam a másnap reggelt, mint anno a mikulást, és mikor eljött, bár tudtam, hogy törött lábbal nem szabadna, mégis útrakeltem.
Papucsban voltam, mert esőt mondtak ugyan, de a két hónapja történt baleset óta nem tudok cipőt húzni, tehát úgyis mindegy.
Az autót bal lábbal vezettem, hogy elkerüljem a balesetet.
Hangulatos tájak mellett suhantam el, és ahol a leginkább megragadott a látvány, megálltam, de mindjárt feltűnt, hogy egy éppen bomlásnak indult fekete tehén van az árokba borulva, így szomorkodva továbbálltam, de elhatároztam, hogy majd visszafelé lefotózom, mert tetszettek az égnek meredő lábai, meg a fogai közül kinyúló nyelve.
Leparkoltam egy másik helyen, és elkezdtem a civilizációtól való eltávolodásomat.
Akkor leszek igazán boldog, gondoltam, ha nem hallom az autók robogását, csak a csobogó hegyipatak tovaszaladását (ez utóbbi mondat versnek is lazán elmenne).
Bizonyos helyeken négykézlábra ereszkedtem, de ahol kétlábon jártam, ott is csak nyögve vonszoltam magam szúrós tövisekbe, meg langyos tehénlepényekbe kapaszkodva.
Itt-ott vérzett csak a tenyerem, nem is foglalkoztam vele különösebben, csak azon morfondíroztam kicsit, hogy a tehénkaki fertőtlenítő, vagy fertőző hatással van-e a sebre. Végül úgy döntöttem, hogy mivel friss a sz…r, ezért biztos steril.
Hirtelen megtorpantam, mert egy nagy bika állt előttem leszegett szarvakkal, mögötte meg rengeteg tehén nyomorgott türelmetlenül. Kikerülni nem tudtak, mert szűk volt az ösvény, nekem meg esélyem se volt a kétoltald magasodó sziklafat megmászni. A bika láthatóan dühös volt, de nem támadt, csak várt.
Visszafordulni nem akartam, bántotta volna a büszkeségemet: miután ekkora utat megtettem, nehogy már néhány buta állat visszafordítson. Ha magabiztosan elindulnék feléjük, gondoltam, biztos megfutamodnának. De lehet, hogy nem. És még szaladni sem tudok.
Néhány óvatos lépést tettem feléjük, remélve, hogy a tehenek nem olyanok mint a kutyák, akik rögtön megérzik, ha az ellenfelük fél, és ettől csak bevadulnak. A bika nem hátrált, picit lejjebb szegte a fejét, és elszántság villant meg a szemében. Biztos arra gondolt, hogy el akarom tőle rabolni az egész rábízott csordát, pedig ez meg sem fordult a fejemben, de neki hiába magyaráznám, úgysem hinné el, sőt ezzel csak méginkább gyanúba keverném magam.
Végül találtam egy rést a sziklafalon, átverekedtem magam rajta, leereszkedtem a szakadékba, a papucsom beleesett a patakba, hasravágódva a fotóálvány segítségével elkaptam és kihalásztam. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor eredt el az eső.
A kocsiban maradt az esernyő, ezért mászni kezdtem a súlyos fotófelszereléssel, álvánnyal, vakukkal, objektívekkel, és arra gondoltam, hogy a kelleténél is fanatikusabb vagyok.
Csak reméltem, hogy a csorda már elvonult, de nem. A bika a sziklarésből bámult rám lefelé. Fájt a lábam, a gumipapucs meg-meg csúszott a nedves sziklán, az egyik kezemmel ernyőt próbáltam formálni a fényképezőgép felé, de így is rácsorgott az esővíz, talán mégtöbb, mint ami ernyőzés nélkül folyt volna rá.