Senki nem szereti, ha késsel vagdossák, de én különösen nem, mert érzékeny lelkem van, csak nem mindenki tudja, bár biztos van aki erre azt mondja, hogy gyáva vagyok. Tényleg az vagyok, de most az érzékenységről van szó és nem a gyávaságról, ezen kívül a két dolog tökéletesen megfér egymás mellett.
Egyébként meg nem biztos, hogy műteni kellett volna a baleset után a lábamat, ha mondjuk az egyik reggel Magi nem kezdi ébresztésképpen pajkosan püfölni a lapított lábamat, vagy aznap este nem ugrik tévedésből a nyakamba egy pusziért. Csak akkor eszmélt, mikor már ott lógott hosszasan. Ma reggel a liftben meg egyensúlyát vesztve Doron zuhant a lábamra, amit mélyrőlfakadó, hosszanelnyúló sakálüvöltés követett. Erre a szomszéd ajtó mögött egy eb kezdett őrjöngeni, alattunk meg újszülött visított fel élesen. Biztus nem a cumi miatt.
Ezt a képet a műtött és a fotós szemkapcsolatáért szeretem, meg mert jól kifejezi az izzadó, bizalmatlanul bizonytalankodó orvosoknak való kiszolgáltatottságot, mintha takarni akarnák hozzánemértésüket. Vagy jó helyen vágok, vagy rossz helyen. Odaseneki. Próba-szerencse. Mint a gyári karbantartó részleg dolgozói a gépeken, az orvosok is rutinból dolgoznak az emberen, számukra te nem Érzékeny Frankpeti vagy a bicskájuk alatt, csak egy sabloneset, itt-ott tévednek, mellészúrnak, döfnek, varrnak, és nagyobb kárt okoznak az eredetinél.
„Hol az a kés? az előbb még itt volt!”