Száraz alkalom volt, mint a sivatagban, ha ott szívós vagyok, miért ne legyek itt?
Hasig érő szakálla volt a mai szónoknak, ami elvonta a figyelmem a mondanivalóról, bár nem is biztos, hogy volt neki ilyen, mert amilyen érdekes volt a fickó, olyan unalmasan beszélt.
– Miről van szó? – kérdeztem párom a szónoklat felénél.
– Nem igazán tudom, de két percben el lehetett volna mondani.
Csak a sáskajárás-katyusahullás kapcsolatra emlékszem, meg, hogy a hatnapos háború is beleszövődött valahogy az üzenetbe.
Egy drámai pillanatban kőműves-függőt húzott elő, biztos azt hitte, hogy ezzel felkelti az érdeklődést, pedig nem.
A 2-3 ezer évvel ezelőtti, de mai jelmezbe bújtatott mózeseket, rutokat, józsuékat és sárákat néztem magam körül.
Biztos a boldogmondások hegyén is volt ilyen – előttem ülő, túl-kövér – nő, aki ahelyett, hogy odafigyelt volna, végig botvékony, megadóan tűrő papucsférje fülében kotorászott.
Valaki az alkalom végén megjegyezte, hogy az ilyeneket legközelebb hátra kell ültetni.
Azóta is elöl ülnek, bár az asszony nem mindig a fülben turkál, néha pattanásokat nyomkod, vagy oda nem illő szőrszálakat tépdes ki hirtelen mozdulattal, hogy színesebb legyen a műsor.
Az éneklés végén beállt nagy csendben egy kislány, hangos durrogtatásokkal az apja ölébe eresztette a gázokat. Az apuka hiába tapasztotta ijedten kezét a lányka fenekére, a bombasorozaton nem tompított.
Nyomban odalett az ájtatos légkör, többen nevettek, én azon csodálkoztam, hogy ennyi belefért e piciny testbe, bár később utánagondolva logikusabbnak találtam, hogy nem is mennyiségről van szó, hanem a kiszabadulás előtti pillanatban felgyülemlett nyomás és a kijárati rés viszonyáról.
Egy fiúgyermek elsütötte játékpisztolyát, mindnyájan felugrottunk, azt hittük katyusa csapódott be. Lassan múlik a háborús trauma.
Szemem ismét a szónokon járt, szívesen lefotóztam volna, de a gépet a kocsiban hagytam, meg különben is nemrég kiakasztottak két nagy táblát, egyet az előcsarnokban, egyet pedig a nagyteremben a pódium felett, hogy tilos fényképezni, valószínű ez csak idegenekre érvényes, bár egyszer rajtam is megbotránkoztak, mikor egy házaspárért való kézrátételes imádságot alájuk feküdve örökítettem meg.
Gyerekként az ilyen esetre azt mondtuk volna, hogy ebből is látszik, hogy a leskelődők nyitott szemmel imádkoztak…
Szóval itt nem igazán értékelik az alternatív pozíciókat, pedig mennyivel hatásosabb az eredmény! Most, így az írás alatt merül fel bennem, hogy lehet, hogy a táblákat miattam akasztották ki?
Száraz alkalom volt, mint a sivatagban, ha ott szívós vagyok, mért ne legyek itt? Kicsit jobban belegondolva lehet, hogy pusztasága miatt ragadtam itt egyedüli Frank-ként ebben a társaságban? Tudvalevő, hogy élek-halok a sivatagokért.
Vége-tájt kibotorkáltam fejet szellőztetni, mások is kiszállingóztak.
– Tudósok bebizonyították – fordult hozzám bizalmasan egy viszonylag új tag –, hogy 40 percnél hosszabb beszéd üres beszéd.
– Halkabban! – suttogtam csitítólag. – Még meghallja a gyülekezet.
– Nagyot hallok! – üvöltötte – Ezért kiabálok!!
– Sssss…!