Benjáminnal vásárolni mentünk. Futócipőt akart venni, meg futónadrágot, de -mivel nem talált magának megfelelőt- végül csak futótrikót vett. Megkérdeztem tőle, hogy miképpen bírt hosszú évekig sima, nem futós trikóban futni, és így mindenféle márkajelzés nélkül fejleszteni izmait. Nem zavarta-e trikós futása közben a tudat, hogy ő most nem futótrikós. Persze a kérdés felesleges volt, hisz ha nem zavarta volna, akkor nyilván most nem vett volna drága futósat. Valójában csak azért kérdeztem, hogy bosszantsam, csípőből ki is érezte ő ezt, nem felelt, félmosollyal lenézett rám (mert magasabb nálam), egyfajta érettségről téve így tanubizonyságot.
Egyébként máshol is voltak ugyanolyan trikók, csak oda nem írták fel a plakátra, hogy „futós” ezért felébe került az áru, tehát akárhogy osztunk-szorzunk az jön ki eredményül, hogy Beni pont egy trikónyi pénzért vásárolta meg a „futó” szót.
Matekosok kedvéért: ha trikó=30, és futótrikó=60, akkor futó=30. Én simán két trikót vettem volna ekkora vagyonért.
Persze ha őszinte akarok lenni, és számításba veszem a próbafülkében, aztán a vásárlás után otthoni tükör előtt eltöltött boldog időt, valamint tekintetbe veszem az arcáról sugárzó beteljesült elégedettséget, akkor azt kell mondanom, hogy felbecsülhetetlen értékű dolgot vett a gyerek potompénzért, hisz a megfizethetetlen boldogságért csupán 60 sekelt fizetett. Bolondnak is megéri.
azóta már nekem is van… hehe