Mikor kolléganőm frissennyírt frizuráját dicsérgettem -illemből, mert valójában nem tetszett-, egy másik női kollégám is megdicsérte, és azt mondta neki, hogy jól néz ki, erre a másik visszadicsért, hogy ő is szép, és mivel hárman voltunk a helységben, és úgy éreztem, hogy én feltűnően kimaradtam a dicséretekből, megkérdeztem tőlük, hogy „Én is szép vagyok?”
– Persze, hogyne – mondta Újfrizurás -, szép vagy, a belső szépség is fontos, sőt, tán mégfontosabb, te belső szép vagy.
Így mondta! Még csak észre sem vette, hogy valójában rondaságomat vágja képembe, de ha külsőm előnytelen voltát senki nem vitatja, akkor mit hozakodik elő belső szépségemmel, mikor világos, hogy az még a külsőmnél is csúnyább, csak kevésbé látványos -talán.
Nyugodtan mondhatta volna, hogy „Nem, te rút vagy”, és kész, ezzel le lett volna tudva a dolog.
Az események későbbi kiértékelése során arra a megállapításra jutottam, hogy Frizurát váratlanul érte ironikus kérdésem (ami egyébként –ha volt hozzá fülük és szemük- akaratlanul is az ő csúfságukat állította reflektorfénybe, mert tényleg csúnyák, legalábbis rondák), ezért meggondolatlanul hazudott egy nagyot, de mikor mondatközépütt hirtelen szembesült képtelen állításának durva valótlanságával, a kevésbé feltűnően csúnya belső szépségemmel hozakodott elő, hogy csökkentse a kárt.
A nő persze vihogott, és éreztette velem, hogy milyen jópofa vagyok. Ezt tényleg így gondolta. A nők szeretik a meglepő férfiakat, akik szórakozva zavarba ejtik őket, és ekkor még az sem számít, ha csúnyák, bár jólápolt szépség és kimunkált izomzat sem hátrány, sőt előny.
Egyedüli férfiként hat nővel dolgozom együtt: hetven éves francia tüskehaj, ötven éves pici kövér orosz, negyven éves csúnya zseni (újfrizura), harminc éves kövér festettvörös tüskehaj, huszonöt éves közönséges munkaló, és húsz éves fiatal zseni robot.
Ezért értem én úgy a nők világát.