Reggel bejövök a munkahelyemre, és senkinek nem köszönök, hisz csak tegnap váltunk el.
Valami miatt holnapra tolódnak a peszachra szánt kóser majonézkisérletek.
Nem bánom.
Belebújok egy eszkimókabátba, és a részlegünk hűtőházában összegyűjtöm a mai napi laborvizsgálatra valót. Fejlesztés alatt levő saláták kémiai, fizikai, biológiai értékei, meg persze az ízviláguk.
Később a kisraktárban pakolgatok, selejtezek egy keveset, a régi dolgokat kidobálom, de hamar beleunok.
Felmegyek a gyártető és a mennyezet közti két méter magas résbe. Gyakran járok ide a galériára írni. Alul a gyár morajlik csendben, fent furcsa hangú félhomály, nyálkásan meleg csövek, huzalok.
Nemrég felhoztam egy kényelmes széket magamnak, mert korábban nem volt. Itt formálódik bujdosó lelkiismeretem, és első, kiadásra szánt könyvem.
Miért írok? Mert megtanultam, hogy ami engem nevettet, az másoknak is nevetséges lehet.
Most mintha valami motoszkálna ott a sötétben, tán nem patkány? Dehogy, csak én vagyok.