Az utóbbi időben sokat dünnyögtem a munkahelyemen, csak úgy az orrom alatt, de azért hogy a főnököm is meghallja, hogy tudniillik rosszkedvű vagyok, mert már régestelen régen nem kaptam fizetésemelést, pedig belegebedek a munkába, pörgök mint a ringispil, és sehogy sem figyel fel élenjáró szorgalmamra, vagy ha észre is veszi, rögtön elfordul, nehogy észrevegyem, hogy észrevette.
Feltűnt, hogy egyre inkább elkerül, vagy ha mégis muszály elhaladnia mellettem, földreszegezi tekintetét, és a pénzszűkében levők tipikusan gondterhelt ábrázatával próbál átverni.
Lerítt róla, hogy odaadó buzgólkodásom álmatlan éjszakáin alaposan megfurdalta lelkiismeretét.
Világos nappalokon elmagyaráztam neki, hogy ha a beosztott dünnyög, az a cégnek nem jó, és ebből is láthatta, hogy a látszólag pusztán anyagi érdek által hajszolt mormogásomat valójában a cég iránt érzett odaadó felelősségérzetem mélyről jövő erői lökik ajakimra, olyannyira, hogy önfeláldozó panaszkodásommal még az állásomat is kész vagyok veszélyeztetni.
Rövidre fogva: jól számítottam, és kirugás helyett egy 250 sekeles (56 $) utalványt nyújtott át ünnepélyesen egy elég giccsesre sikerült levél kiséretében, melyben kifejti, hogy ezt az összeget feleségemmel kell elfogyasztanom egy általunk kiválasztott étteremben, és hogy ez nem jutalom (az később jön), hanem köszönet emberi erőm emberfeletti feszítgetéséért