Szingapúri adakozók

Az adakozók mindig csodálattal töltöttek el, nem kevésbé az adakozás intézménye maga

Jelentkezett egy szingapúri szervezet, hogy irtó szívesen támogatnák anyagilag a gyülekezetünket, mennyi kéne. Visszaírtuk nekik, hogy 25 000 $ új kocsira, 45 000 $ az épület befejezésére, és 15 000 $ másra. Postafordultával jött is a kilencvenezer dolcsi. Utólag erősen megbánhattuk volna, hogy nem kértük a dupláját, vagy tripláját (mert azt is megkaptuk volna), de nem bántuk meg, mert ennyi pont elég. Máig rejtély, hogy honnan hallottak rólunk, mert mi soha róluk.

Ha tárgyal a vezetés, én mindig az „addig nyújtózz, míg a takaród ér” álláspontot képviselem, ellenezve mindenféle külföldről kunyerálást, de ha valaki maga jön tömött marokkal – és tetejébe semmiféle ellenszolgáltatást sem követel cserébe –, nem fogom visszautasítani, bármennyire is lenéztek most ezért. Félreértés ne essék, nekem egy cent sem jut a pénzből.

Az adakozók mindig csodálattal töltöttek el, nem kevésbé az adakozás intézménye maga. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta…” Én vagy nem szeretem eléggé az illetőt, ezért nem is adok neki semmit, vagy nagyom szeretem, így bátran visszakövetelem a tartozását.

Ha lenne miből, adnék én bárkinek szívesen, de az utóbbi időben megszorultunk kissé.
Kár, hogy folyton „utóbbi idő” van.
Tudom persze, hogy ha többet adnék, nekem is több jutna, de nem tudok úgy adni, hogy ne gondoljak arra, hogy így nekem is több lesz, abba a hibába esve így hogy szeretet helyett anyagi érdek vezéreljen adakozásomban.

Mikor nagy ritkán a perselybe csúsztatok pici pénzecskét, azon küszködök, hogy ne a várható anyagi haszon nagyságának kiszámítása körül kalandozzanak gondolataim, hanem a szereteten járjon az eszem.
Ilyenkor viszont tudat alatt akaratlanul felrémlik bennem:
több szeretet = több haszon 🙂