Izraeli fenyőerdő este nyolc és hajnali egy között

Testemen éreztem a napolaj, a szúnyogriasztó és a nedves törlőkendő nedvének undorító keverékét

Háromnapos kirándultunk hármasban, bár Ági csak egy napig volt velünk. Most az utolsó éjszakáról írok nektek, lusta otthonülők, a többiről megnézhetitek a képeket.

Teliholdas fenyőerdő. Előző éjszaka elvakította álmunkat, most megszűrődött a fénye, kisértetiessé tette a sötétséget.

Vaddisznók által fúrt lyukak közt feküdtünk, de makk nem volt a földön.

Idős barátom félóránként halálhörgött mellettem, azt gondoltam, biztos valami nagyonmérgeskígyó marta meg, aggódtam értem (magamért), mi lesz, ha véletlenül a karjaim közt végzi, már Ági sincs itt, hogy segítsen elvonszolni valahová. Később rájöttem, hogy csak horkol. Félórás csend, aztán hosszú nyerítés – furcsa kis horkolás, nem mondom, de mindegy, ezzel a tapasztalattal is gazdagabb lettem, lehet, hogy valahol még hasznát veszem.

Este nyolctól hajnali egyig ébren voltam, volt időm gondolkodni. Rájöttem, hogy nehéz háromgyerekes művésznek lenni.

Aggasztott kicsit, mikor az éjszaka közepén valami autóféle zörgött végig a közeli ösvényen, mit keres ez itt ilyenkor? Elfelejtettem, hogy most én vagyok a sötét erdőben, ő meg a reflektoros ösvényen, úgyhogy én vagyok a félelmetes, ő a félő.

Testemen éreztem a napolaj, a szúnyogriasztó és a nedves törlőkendő nedvének undorító keverékét. Fejemet kőre hajtottam párna gyanánt, alatta hangyabolyra leltem, jól megmásztak mire észrevettem, falánkok voltak, reggelre csak a csontvázamat akarták meghagyni. Átgurultam egy másik helyre. Most jó. Most tényleg jó.

Vaddisznók közeledtek éjszaka, rájukvilágítottam, de nem féltek, hangosan röfögtek, vadul közeledtek (hisz ezért vad-disznók), túrtak, mintha nem vettek volna észre. Nehogy makknak nézzenek, gondoltam rémülten. Nem kiáltottam, pedig biztos remegett volna a hangom. Lassan beletörődtem. Mindennek rendelt ideje van – gondoltam megnyugodva -, ha most jött el az órám, hát legyen. Úgy látszik, máskor fog eljönni, mert a vadak belerohantak az éjszakába.

Ági mesélte, hogy álltalában ő sem kiált segítségért, ha a zsúfolt tengerparton fullad bele a tengerbe, nehogy a figyelem ráterelődjön. Inkább belepusztul.

Steve, mikor a szívműtét másnapján fejest ugrott a tengerbe, fulladozott, olykor feltört a felszínre, intett a feleségének, hogy éppen fullad, ő félreértette, mosolyogva visszaintett a partról, aztán mikor végleg elsüllyedt, akkor az járt a fejében, hogy vajon hová fog elsodródni fulladás után. A hőmérséklet-különbség miatt a tenger fenekén más irányú az áramlat, mint a felszínen, figyelte a sebességet, az irányt, próbálta bemérni a dolgokat, végül arra a következtetésre jutott, hogy valahol Akko környékén fogják kihalászni hulláját.
Fürdőző arabok mentették meg az életét.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban, mikor közel kerültem a halálhoz, az első gondolatom mindig az volt, hogy vajon tiszta-e az alsóm, milyen ciki volna, ha kakis gatyára lelnének a testemen.

Szóval a meghalás csak kívülről olyan rossz, mikor benne vagy, sokkal könnyebb elviselni.

Fúj a szél, tűlevél hull rád, hasra fekszel, nehogy a szemedbe fúródjon egy.
Lassan befed a tűlevél. Eggyé válsz a természettel. Jó most.

Csak akkor válik egy ország a szülőhazáddal egyenrangúvá, ha megismered ezeket a rejtett, éjszakai ösvényeket, a kertek alatt bújócskázol, elmenekülsz a falu utolsó kerítése mögül előrontó ebek elől, megfigyeled a kicsi, furcsa hangyacsapdát, egy-két hangyát bele is teszel, úgy kisérletképpen, és örülsz, hogy működik, rácsodálkozol az erős széllel szemben könnyedén lebbenő lepkékre, és ehhez hasonló, gyerekes dolgokat csinálsz, bepótolva – illetve új hazádban megismételve – azt a korszakot, melynek megléte tesz egy országot szülőhazává.