A gyülekezetbe, mint akkor, ma is különféle emberek járnak. Van aki lop a perselyből, mások adakoznak, némelyek nem adnak be a közösbe, de nem is vesznek el belőle. Az utóbbiak becsületes emberek, de zsugorik. Kapzsik. Az adakozók között is vannak képmutatók. A közösség vezetői nyomorult emberek, ezt magamról tudom, de Yossit is elég jól ismerem. A szentebbek messze elkerülik a testvéri közösséget. Az egyikkel éppen ma este beszélgettem az új kávéházban, korsó sört szorongatott a kezében, pisilni járt a vécére, nem volt ott a kedvenc pincérnője.
– Nincs olyan nap, hogy ne imádkoznék – közölte, és elnyomta a cigit.
– Imakönyvből – kérdezte egy kételkedő – vagy étkezés előtt?
– Nem –válaszolta. Csend volt, a galileai hegyek friss levegőjét csapta arcunkba a szél.
– Tudjátok – szólalt meg valaki, témát váltva –, hogy ezek életünk legszebb percei, mikor itt ülünk így együtt, és beszélgetünk.
És valóban, most, hogy belegondoltunk, tényleg boldogok voltunk, ha ezt nem is éreztük különösképpen, csak sejtettük.