Advanced Search
2014-06-07 > Home > Nagycsalád > Későn érő
*
* Nagycsalád
Későn érő
2006-01-02

olyan vallásos-fundamentalista-cionista véleménnyel állt elő, amelyben egyesiteni kívánt valamiféle „pacifista” világnézetet egyfajta „világnézeti alapon jogosult agresszióval”

Hétvégén otthon voltam Karmielben. Szép az a város, pláne ilyenkor, amikor a fák levelei és a fű még üdezöld. Amint hazafelé ballagtam, az elfekvő napsugarak, valami egészen fantasztikus színeket varázsolva körém, rég elfeledett, édes érzést csaltak elő belőlem: a hazaérkezés illúzióját. Mintha lenne otthonom, lenne hazám, (…).

Éva és Bendzsó is otthon volt; este mindannyian átmentünk Petiékhez, elütöttük az időt, majd miután apuék hazamentek, mi még megnéztük az Amadeus-t.

Másnap volt egy kis eszmecserém apuval a szalonban: ismételten kifejtette véleményét az állapotomról, (…). Aztán Zsuzsi is megérkezett Ramotból stoppal, ebédre átjöttek Petiék és felköszöntöttük Rubent; aznap volt kilenc éves. Apuéktól egy számológépet kapott ajándékba, meg természetesen egy anyu-sütötte tortát.

Éva már az első buszok egyikével visszament Haifára, hogy vasárnap még az ünnep bejövetele előtt Ágival Ein Gedibe utazhasson meglátogatni Violát.

Este megint átmentünk Margóékhoz (apu otthon maradt), de ezúttal nem indult valami kellemesen az együttlét; Peti eléggé kiakasztotta anyut, aki hamar el is ment haza, egyedül.
Bizonyos szavak használatának potenciálisan-aktuálisan problémás voltáról kezdődött, pontosabban kezdődhetett volna egy értelmes vita, de a lényegi nézeteltérés valójában arra a kérdésre adott válaszokban nyilvánult meg, hogy a tudatlanságból gyakorolt babonás vagy okkult rituálék (pl. lekopogás), vajon megkötözhetik-e az ember lelkét (szellemét, stb), vagy sem.
A női szakasz egy platformon állt Peti ellenében. Bendzsó hallgatott, és én sem láttam értelmét beleszólni a vitába, amelyet egyrészt felszínesnek és érzelmi alapon folyónak, másrészt a saját meggyőződésem szempontjából, több okból kifolyólag is, irrelevánsnak éreztem.

Ugyanakkor sajnáltam anyut, továbbá azt, hogy Bendzsó is fültanúja a dolognak. Persze ez utóbbi talán hülyeség, és inkább csak arról van szó, hogy sajnálom Bendzsót mindazért a nehézségért, ami vár reá a felnőtté válás rögös útján. Szívszorító látni, miként örlődik a különböző rendű és rangú autoritásokhoz való lojalitás kényszereinek útvesztőjében, amelyeknek sebekkel és fájó veszteségekkel járó, koherens rendszerbe való integrálása valójában nem más, mint a felnőtté válás kritériuma.

Az est további részében a politikára terelődött a szó, amiben már csak mi vettünk részt hárman, fiúk, amit számomra az tett végre ismét izgalmassá valamiképp, hogy Benjámin – aki korábban még soha nem állt elő a meggyőződéseivel semmilyen témában úgy, hogy ne lett volna jelen valaki, aki mögé besorol a véleményével – most egyedül szembeszállt velünk. Persze nem sok esélye volt, de nem is ez a lényeg.

Későn érő típus, akárcsak én valék, de végre vannak nézetei, amelyek ha készen kapottak és könnyen változóak is, bevállalja őket mások ellenében. Persze volt már erre példa, ha nem is az érvek mezején: ő volt az első a családban, aki teljes mellszélességben kiállt a mizrachi (keleti – a szerk.) zene mellett. Mikor aliyáztam, én voltam az első, aki a testvérei közül mellé állt ez ügyben.

Ezen az estén az arabok demográfiai paramétereiről volt szó, a zsidókéval szemben, s az ebből levonható kozekvenciákról, továbbá a Har Ha-Bajt problémavilágáról.
Bendzsó egy olyan vallásos-fundamentalista-cionista véleménnyel állt elő, amelyben egyesiteni kívánt valamiféle „pacifista” világnézetet egyfajta „világnézeti alapon jogosult agresszióval”. Ennek folyományaként egyfelől, a demográfiai problémákra – más megoldást nem találván – Beni valami isteni földrengésre ácsingózik az arab népesség radikális csökkenését előidézendő, másfelől annak a bizonyos mecsetnek a fölrobbanására, amely esemény ha átmeneti zűrzavarral járna is, valójában nem lenne vészesebb a már eddig megtörtént eseményekhez viszonyítva, ugyanakkor kézzelfogható közelségbe hozná a Messiás (vissza) érkezését.

Ja. Továbbá elmondta, hogy szerinte Rabin megölése a gyilkos szempontjából menthetetlen erkölcsi vétek, ugyanakkor szélesebb összefüggéseiben mégiscsak Isten tervébe illeszkedő, pozitív következményekkel járó dolog volt.

Én igyekeztem elmagyarázni neki, hogy ezzel a szemlélettel bármilyen tett felmenthető azzal a felkiáltással, hogy ha Isten tervébe nem illett volna bele, akaratával ellentétes lenne, akkor nem történthetett volna meg. Ezzel a hozzáállással pedig ugyebár megszűnne az ember erkölcsi felelőssége. Kifejtettem továbbá abbéli meggyőződésemet is, hogy a különböző társadalmi és társadalmak közti konfliktusok nem vonatkoztathatóak el az egyének közti konfliktusoktól, amelyeknek valójában pontos közös eredője a mindenkori politika színpadán zajló történés.

A csodás földrengéses elképzeléseire csak annyit mondtam, hogy nem kisebb csodára vár az, aki a békében reménykedik, ami feltehetően olyan gazdasági-társadalmi változásokat hozna az arab közösságekben is, amelynek következményeként náluk is radikálisan csökkenne az egy családon belüli gyereklétszám. Márpedig ennek a béke-csodának a megvalósulásán az egyszerű ember is munkálkodhat azáltal, hogy személyes környezetében a békét képviseli, a Har Ha-Bajt problematikájának megoldását pedig jobb, ha a tökéletes csoda kategóriájaként kezelve, teljes egészében az égiek kezében hagyjuk...

Másnap ebéd után indultam vissza Jafóra; az internetről kinéztem a busz- és vonatjáratokat, hogy még az ünnep bejövetele előtt  Tel-Avivba érjek, de a vonat website-ján nem igazították az infókat a savuoti realitáshoz, így az Akkói pályaudvaron kétségbeesve jöttem rá, hogy már esélyem sincs továbbutazni, így kétségessé vált a Zoli másnapi koncertjén való részvétel Abu Gosban.

Szerencsére megoldódott a dolog, mert Petiék  - félig-meddig miattam és Zoli miatt – hétfőn (azaz tegnap) leutaztak Jad Ha-Smona-ba, ahol Savuot alkalmából országos messichi (krisztushívő – a szerk.) összejövetel volt. Ez Abu Gos mellett van egy köpésre, úgyhogy kapóra jött a dolog. Zolinak ez volt az első Izraeli koncertje, amire azon túl, hogy roppant kiváncsi voltam, márcsak Zoli miatt is irtó ciki lett volna, ha nem megy el senki a családból.

Elvis-bar (Foto:Peti)

Jad Ha-Smonára vegyes érzelmekkel mentem: egyrészt kiváncsi voltam, mennyire leszek képes külső megfigyelőként élvezni a történéseket, másrészt, ezzel összefüggésben, hogy mennyire fogok parázni a helyzet interpretatív narrativáinak szélsőséges változataitól...

Viccesen indult a dolog; az esemény helyszínétől jóval arrébb volt a parkoló, ahonnét a jámbor nyáj felé közelítve már messziről megütötte fülünket a hallelujázás. Mikor odaértünk, valaki épp imádkozott a mikrofonba, amit a jó nagy területen letáborozott pár száz főnyi közönség vegyesen respektált: egyesek felemelt kézzel, becsukott szemmel követtek, arcukon réveteg mosollyal, mások matracokon aludtak, vagy kisebb csoportokban társalogtak. Közben mi is letelepedtünk, s zavartan próbáltunk természetesen viselkedni. Legalábbis én így voltam ezzel, de mint később kiderült, Petiék sem érezték magukat sokkal különbben.

Az ima után rázendített egy rezesbanda, akiktől pár méterrel arrébb, tucatnyi táncos kedvű fiatal ropta a talp alá valóra.
Bő két perc bámészkodás után testet öltött bennem egy már korábban megfogant gondolat. Érkezésünkkor ugyanis, a kibuc bejárata előtt nem sokkal, felfigyeltem egy bizonyos, a benzinkút mellett ácsingózó Elvis-bárra, ahol egyszer megfordultam már; még az ulpán keretében: egy „tanulmányi” kirándulásról visszafelé tartva tértünk be ide vacsorázni.

Fel is kerekedtem, gondolván, hogy legurítok egy-két italt, az akklimatizálódásra rásegítendő. Petinek is éppen akkor támadt mozdulhatnékja, bár ő éppen az ellenkező irányba indult: a táncoló ifjúsággal kombinált zenész ifjakat szerette volna lencsevégre kapni valamiképp. Kikászálódtunk a tömeg szélibe, afféle párhuzamos indíttatásoknak köszönhetően egyidőben, együtt.

A tömeg szélén furcsa ügynökbe botlottunk; még javában egymás helyzetváltoztató indítékait próbáltuk tisztázni, mikor lecsapott a csávó. Hogy is mondjam? Igazából már épp megegyeztünk, hogy én elmegyek a magam útjára (…), mikor utunkba állt hősünk, aki szemmel láthatólag roppant kiváncsi volt meggyőződéseinket illetően. Petitől már éppen elválóban voltam, dobtam felé egy többféleképp értelmezhető búcsúszót, amit ő szerintem kb pontosan levágott, s közben igyekeztem udvariasan kezelni tolakodó hősünket is, akiben valami okból kifolyólag felkeltődött az érdeklődés velünk kapcsolatban.

Udvariasan köszöntem neki, és folytattam utamat, de alig tettem öt-hat méternyi előnyre szert, mikor úgy kiáltott utánam, hogy mintha valami parancsnak engedelmeskednék, fordultam vissza hozzá. Hirtelen nyájas lett ismét, szivélyesen érdeklődött, honnan származunk; azt siman fölismerte, hogy magyarok vagyunk, arra volt csak kiváncsi, hogy honnan jöttünk (biztos ami biztos), s közben nem átallotta megkérdezni: „Atem maaminim b’Jesu?” (Ti hisztek Jézusban? – a szerk). „Vannak akik igen, vannak akik kevésbé”- válaszoltam neki, de utóbb rájöttem, hogy lehetett volna még-autentikusabban válaszolni: „Betach! Bidiuk kamocha!” (Hogyne, pont úgy, mint te! – a szerk). Válaszomra, napszemüvege mögül kezet nyújtott: „áldott aki jő”... mint utóbb kiderült, a csávó a 19.- századi messianisztikus mozgalmakat kutatja itt Izraelben, (…).

Zoliék fellépése igazi sikeresre sikeredett azon az estén, s igazán büszke voltam rá, hogy titokban a testvére lehetek.

Vili, 2005-06-15
Szerkesztetlen naplórészlet, a (...) jelek általam kivágott részeket jelölnek, ha magamat is cenzúrázom, akkor mást miért ne.

Laptetőre

Elvis-bar (Foto:Peti)
Yaffo
Tel Aviv-Yaffo
hallottuk, hogy kint lágy, de hangos csörömpöléssel zörög valami a ház alatt
Karmieli játszótér (Foto:Peti)
Hétköznapok
Ha lefotózod a szürke hétköznapokat, egyből szinesebbé válnak