Advanced Search
2014-06-05 > Home > Izrael > Húsz tény Izraelről és a Közel-Keletről
*
* Izrael
Húsz tény Izraelről és a Közel-Keletről
   

Bill Bennett, Jack Kemp és Jeane Kirkpatrick* nyílt memoranduma


A világ figyelme már jó ideje a Közel-Kelet felé fordul. Naponta szembesülünk a vérontás, a pusztítás képeivel. Fölfogható-e egyáltalán az erőszak ilyen mértékű tombolása? Igen, de csak akkor, ha leásunk a dolgok legmélyére, az alapokig, feltárva azokat a tényeket, amelyekről az ember gyakran hajlamos megfeledkezni, már ha valaha is egyáltalán ismerte őket. Az alábbiakban tárgyalandó húsz tény véleményünk szerint hasznos lehet a jelenlegi helyzet megértéséhez, megvilágíthatja, miképp jutottunk el idáig, és miképp juthatunk el a helyzet megoldásáig.

1. Amikor az ENSZ javasolta két állam, egy zsidó és egy arab megalapítását a térségben, a zsidók a javaslatot elfogadták, és 1948-ban kinyilvánították az ország függetlenségét. A zsidó állam a ma ismert „arab világ” egy százalékának egyhatodán jött létre. Az arab országok azonban elutasították az ENSZ tervezetét, és azóta is, újra és újra háborút viselnek Izraellel szemben, hol valóságos, hol terrorista háborút. 1948-ban négy arab ország hadserege tört rá Izraelre, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az országot teljességgel elsöpörje. Dzsamal Husszeini sokak nevében jelentette ki: „Esküszünk, hogy utolsó csepp vérünkig harcolni fogunk szeretett hazánk földjéért”.

2. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1964-ben alakult meg, három évvel azelõtt, hogy Izrael ellenõrzése alá vonta volna Cisz-Jordániát és Gázát. A PFSZ egyértelmûen kinyilvánította szándékát, hogy fegyveres harccal törli el Izraelt a Föld színérõl. Jasszer Arafat Palesztin Hatóságának (PH) internetes honlapja mind a mai napig állítja, hogy Izrael teljes területe voltaképpen „megszállt terület”. Ez persze nehezen egyeztethetõ össze azzal, amit a PFSZ és a PH egyfolytában hajtogat, mármint a Nyugat felé, nevezetesen, hogy a konfliktus gyökere abban rejlik, hogy Izrael megszállás alatt tartja Cisz-Jordániát és a Gázai Övezetet.

3. A Jordánia és Egyiptom által 1948-tól 1967-ig felügyelt Cisz-Jordánia és a Gázai Övezet az 1967-es Hatnapos Háború során került izraeli fennhatóság alá. A háború azzal kezdõdött, hogy Egyiptom lezárta a Tirán-szorost, és az arab haderõket összevonták Izrael határai mentén, hogy majd ezek elfoglalják, illetve megsemmisítsék Izrael államát. Meg kell jegyezni, hogy mintegy tizenkilenc év alatt sem Jordánia, sem Egyiptom nem tett semmiféle erõfeszítést annak érdekében, hogy a szóban forgó területeken megalakuljon egy palesztin állam. 1967-ben, közvetlenül azelõtt, hogy az arab hadseregek megindították agresszív háborújukat Izrael ellen, az akkori szíriai hadügyminiszter (majd késõbb elnök) Hafez Asszad, kijelentette: „Csapataink készen állnak (..), hogy megkezdjék felszabadító harcukat, és véget vessenek a cionisták jelenlétének arab hazánkban. (..) Itt az ideje, hogy megsemmisítõ csatánkat elindítsuk.” Közvetlenül az 1967es háború elõtt az egyiptomi elnök, Nasszer pedig kijelentette: „Alapvetõ célunk Izrael megsemmisítése.”

4. A zsidókkal szemben érzett gyûlölettõl indíttatva számos palesztin vezetõ sokáig ellenségeinket támogatta. A jeruzsálemi fõmufti például a második világháború alatt magával Adolf Hitlerrel lépett szövetségre, míg Jasszer Arafat a PFSZ és a PH elnöke többször is amerikaiakat vett célba, és gyilkoltatott le. 1973-ban például parancsot adott Cleo Noel, Szudánba akkreditált amerikai nagykövet meggyilkolására, miközben rendkívül szoros szövetségi kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval és az Egyesült Államok több más ellenségével is a hidegháború teljes idõszaka alatt. 1991-ben, az Öbölháború idején Arafat Szaddam Husszein szövetségese volt, akit a következõ szavakkal dicsõített: „Az arab nemzetek, a moszlimok és a bárhol élõ szabad emberek védelmezõje”.

5. Ugyanakkor Izrael ténylegesen visszaadta az 1967-es háború során elfoglalt területek legtöbbjét, majd közvetlenül a háború után felajánlotta, hogy akár az összes területet visszaadja a békéért és a kapcsolatok normalizálásáért cserében. Az ajánlatot azonban a palesztinok elutasították. Az 1978-as Camp Davidi megállapodások eredményeképp, amikor Egyiptom elismerte Izrael állam létjogát és egyidejûleg a kapcsolatok is normalizálódtak a két ország között, Izrael visszaadta a Sínai-sivatagot, amely az ország területének mintegy háromszorosa, valamint ugyancsak visszaadta az 1967-es háború során elfoglalt területek 91 %-át is.

6. 2000-ben az átfogó és tartós béke megteremtéséért folytatott tárgyalások részeként Izrael ismét felajánlotta, hogy egyetlen kisebb terület kivételével, minden területet visszaad Jasszer Arafatnak. Az ajánlat durva elutasításban részesült, Arafat pedig kivonult Camp Davidbõl, és elindította a máig tartó Intifádát.

7. Arafat mindig is biztos volt céljait illetõen, legalábbis ha arabul szólalt meg. 1993-ban, ugyanazon a napon, amikor aláírta az oslói egyezményt, amelyben kötelezte magát, hogy elismeri Izrael államiságát, és elítéli a terrorizmust, a jordániai televízióban tartott beszédében a palesztinoknak üzenve kijelentette, hogy megtette az elsõ lépést az ??-es terv” megvalósítása érdekében. Alig burkolt célzás volt ez arra a „fázisokra épített tervezet”-re, amely szerint mindennemû területi foglalás elfogadható, mint az Izrael megsemmisítésére irányuló végsõ cél elérésének eszköze.

8. A nemrégiben elhunyt Fejszál al Husszeini, palesztin vezetõ, szóvivõ 2001-ben ugyanerre utalt, amikor kijelentette, hogy Cisz-Jordánia és a Gázai Övezet mindösszesen „Palesztina 22 %-át” teszi ki, így az oslói folyamat afféle ”trójai falónak” minõsíthetõ. Al Husszeini magyarázatképpen hozzáfûzte: „Amikor arra kérjük az összes palesztin haderõt és katonai szervezetet, hogy az oslói egyezményt, valamint az összes többi megállapodást csak idõlegesnek, azaz egy-egy célfázisnak tekintsék, az azt jelenti, hogy csapdába ejtjük az izraelieket, azaz átverjük õket”. „Mert a cél - folytatta - Palesztina felszabadítása a folyótól a tengerig”, azaz a Jordán folyótól a Földközi-tengerig, tehát Izrael teljes területe értendõ rajta.

9. A PFSZ Fatah szárnyának (az Arafat által személyesen alapított és irányított „mérsékelt” szárnynak) hivatalos emblémája Izrael egész területét ábrázolja, melyet két puska és egy kézigránát borít, ami ugyancsak rácáfol Arafat gyakran hangoztatott állítására, nevezetesen, hogy csak és kizárólag Cisz-Jordániára és a Gázai Övezetre tart igényt.

10. Jóllehet Izrael kritikus megítélése nem szükségképpen azonos az antiszemitizmussal, emlékeztetnünk kell arra, hogy a közel-keleti sajtóban mindennapos gyakorisággal fordulnak elõ antiszemita kijelentések. Több mint tizenöt évvel ezelõtt a jeles tudós, Bemard Lewi még rámutathatott, hogy „A zsidók démonizálása az arab irodalomban sokkal jobban elterjedt és mélyrehatóbb, mint valaha is a nyugati irodalomban, kivéve persze a náci korszak német irodalmát.” Azóta, azaz a „békefolyamat” hosszú évei alatt a helyzet e téren is sokat romlott. Az arab és moszlim média zsidóábrázolása teljességgel hasonlít a náci Németországéhoz, gyakran idézik fel még a középkori vérvádat is, azzal gyanúsítva a zsidókat, hogy keresztény és moszlim vér felhasználásával készítik ünnepi ételeiket. Jó példa erre az a PH televíziója által közvetített szentbeszéd, amelyben Ahmad Halabaja sejk kijelentette: „A zsidókat le kell mészárolni, meg kell ölni, ahogy azt Allah, a Mindenható mondta: harcolj velük, és Allah a te kezed által kínozza õket halálra. Ne légy kíméletes a zsidókkal, éljenek akármelyik országban is. Küzdj ellenük, bárhol vagy is. És bárhol találkozol velük, öld meg õket.”

11. A palesztinok több mint kétharmada elfogadja az öngyilkos merényleteket. Ijesztõ lehet ez a statisztikai adat, de a fenti tények tükrében mégsem meglepõ. A Közel-Keleten huszonegy arab ország van, és egyetlen zsidó állam: Izrael, amely egyben a térség egyetlen demokratikus állama.

12. Ugyanakkor Izrael az egyetlen olyan ország a térségben, amelynek polgárai szabadon és nyíltan gyakorolhatják hitüket, tartozzanak bármely felekezethez. Az izraeli állampolgárok 20 %-a nem zsidó vallású.

13. Míg igen sok arab országban nem engedélyezik a zsidók lakhatását, Izraelben az arabok teljes állampolgári jogokat élveznek, és szavazati joggal is bírnak. Tagjai lehetnek az izraeli parlamentnek, a Knesszetnek is.

14. Számos demokratikusan választott arab képviselõje van a Knesszetnek, aki évek óta képviseli ott választóit. Az Izraelben élõ arabok több joggal rendelkeznek és szabadabbak, mint a legtöbb arab, aki arab országokban él.

15. Izrael kisebb területen terül el, mint New Hampshire állam, ugyanakkor körül van véve a létét veszélyeztetõ ellenséges országokkal. A békejavaslatok jó része, ideértve a nemrégiben nyilvánosságra hozott szaúdi béketervet is, Izrael visszavonulását követeli Cisz-Jordániából, ami azt eredményezné, hogy Izrael éppen a legsebezhetõbb pontján, mindössze kilenc kilométer szélességû területre zsugorodna.

16. A gyakran idézett 242. számú ENSZ határozat (amely az 1967es háború után született), valójában nem támaszt ilyen követelményt Izraellel szemben, azaz nem kötelezi Izraelt a Cisz-Jordániából történõ teljes kivonulásra. Miképp azt Eugene Rostow jogtudós megfogalmazta: „A 242. számú ENSZ határozat, amelynek létrejöttében jómagam is részt vettem, lévén 1966 és 1969 között külügyminiszter-helyettes, arra szólítja fel a feleket, hogy kössenek békét, valamint engedélyezi Izrael számára a fennhatóságot azon területek felett, amelyeket 1967-ben elfoglalt mindaddig, amíg nem jön létre az igazságos és tartós béke a Közel-Keleten. Mihelyt ez bekövetkezik, Izraelnek ki kell vonnia fegyveres erõit a Hatnapos Háború során megszállt területekrõl, de nem az összes területrõl, hanem csak a területek bizonyos részérõl.”

17. Izrael természetesen elismerte a palesztinok törvényes követelését a vitatott területek vonatkozásában, és hajlandó tárgyalásokat folytatni ezekrõl. Mint fentebb említettük, Ehud Barak, volt izraeli miniszterelnök szinte valamennyi területet felajánlotta Arafatnak a 2000. évi Camp Davidi tárgyalásokon.

18. Azon állításokkal szemben, melyek szerint a cisz-jordániai izraeli települések képezik a béke legfõbb akadályát, tudnunk kell, hogy ezen a tájon évszázadokig éltek zsidók, egészen addig, míg 1948-49-ben az arab seregek elfoglalták a területet, majd lemészárolták vagy kiûzték onnan a zsidókat. Az általánosan hangoztatott tévhittel szemben a zsidó településekrõl, amelyek a területek kevesebb, mint 2 %-át teszik ki, szinte soha nem telepítenek ki palesztinokat.

19. A cisz-jordániai területen számos, a zsidó történelemben kivételes jelentõségû város található, köztük Hebron, Betlehem és Jerikó. Kelet-Jeruzsálem, amelyet elõszeretettel emlegetnek „arab városként” vagy „megszállt területként”, voltaképpen a júdaizmus legszentebb emlékének helyszíne. Míg 1948 és 1967 között arab uralom alatt állt, az egész terület zárva volt a zsidók elõl. Miután azonban Izrael átvette a fennhatóságot, a terület ismét megnyílt minden vallás hívei elõtt.

20. Végezetül vegyük szemügyre azt az igényt, amely arra irányul, hogy a moszlim világ bizonyos területeire zsidók ne tehessék be a lábukat. Nos, ez az igény feltûnõen hasonlít Hitler proklamációjának azon kitételére, amely szerint Németország legyen „Judenrein”, azaz zsidómentes. Mindeközben az arabok szabadon élhetnek bárhol Izraelben, mint teljes jogú állampolgárok. Miért is kellene hát megtiltani a zsidóknak, hogy Cisz-Jordániában éljenek, vagy akár földet is birtokoljanak? Csak azért, mert ott a lakosság többsége arab?
Összefoglalva: a Közel-Kelet tisztességes és kiegyensúlyozott bemutatása rávilágít arra a tényre, hogy él egy nemzet ott, abban a térségben, amely az emberi jogok és a demokrácia, valamint a béke és a kölcsönös biztonság iránti elkötelezettségben messze megelõzi a többit. És ez a nemzet, ez az ország Izrael.

* A szerzők befolyásos amerikai külpolitikai személyiségek

Laptetőre

Jeruzsalem
Új siratófal?
A média esete az izraeli biztonsági-kerítéssel
Hátha megkönnyebbültök
Beszéljétek csak a gyűlöletet szerencsétlen embertársaim, hátha megkönnyebbültök egyszer! Hiszen a gyűlöletbeszéd olyan, mint a hányás.