Kék fehér gondolatok

…és a mi lobongónkat milyen szellők fújják?

Amikor húsz évvel ezelőtt alijáztam, a függetlenség napja előtti landolást követően az ország vidám zászlórengeteggel fogadott, aztán évről évre – lassan, de biztosan – egyre csökkent a zászlóval ünneplők száma, míg tavaly már én sem raktam zászlót a kocsimra. A munkahelyemen én bírtam a legtovább.

Legutóbb még Jeruzsálem – rendszerint nemzeti lelkesedéssel telt – utcáin is csak néhány autó volt felzászlózva. Tel Aviv felé utazva tovább fogytak a lobogók, és ha néhány önkormányzat rutinból nem tűz ki pár darab zászlót, nehéz lett volna észrevenni, hogy a függetlenség napját ünnepeljük.

Nem kell, hogy ez bárkit is meglepjen, miután sok kiváló, országépítő hazafi, hős katona is nyilvánosan kifejezte olyan nemzeti szimbólumoktól való elidegenedését, mint a katonai szolgálat, vagy a szirénaszó alatti főhajtás. “Nem tiszteljük az állami jelképeket – mondták -, mert elvesztettük az intézményeibe vetett bizalmunkat, kezdve a Knesszettel egészen a rendőrségig. Ha az állam nem tisztel minket, mi miért tisztelnénk őt? Ilyen egyszerű.”

Ez magyarázná a kék-fehér zászlók tömeges mellőzését? Vagy egyszerűen változnak az idők, és békeidőben már nem emeljük a zászlót, csak ha csata van? Már nem szabadságot és békét ünneplünk a nemzeti lobogóval, hanem harcra hívunk vele?

Ha az ország szülinapján a zászlólengetés az állammal való azonosulást hivatott kifejezni, a passzivitás a durva nemzeti retorikával szembeni láthatatlan nyugtalanságot jelentené? Vagy talán csak felnőttünk, és esetleg már nem csodának, hanem magától értetődőnek tartjuk az ország létezését?
Leginkább talán éppen annak esik nehezére zászlót tűzni a kocsijára, akinek az különösen közel van a szívéhez? Mert gyorsan elfonnyad, elrepül, kerekek alá kerül, autók és gyalogosok tapossák, és végül rongyos zászlóval marad a kezében azon tűnődve, hogy miként szabaduljon meg tőle? Elégesse, vagy szemétbe dobja?

De miért van szükség zászlóra? Hisz egy szövetdarabnak önmagában nincs értéke. Nem könnyebb egyszerűen erkölcsösnek lenni, és akkor mi válunk “zászlóvá”, a magára a vászonra ne legyen szükség többé? Hasznosabb a belső becsület tisztelete, mint az ország jelenlegi helyzetére emlékeztető megtaposott, eltiport zászló imádata. Hisz az élet szent, nem a zászló.

Mikor a “szabadság” kiüresedett elcsépelt fogalommá válik, akkor zászlókkal és jelképekkel mindenféle manipulációkat végzünk, hogy elfedjük ezt. Zászlóból fügefalevél.
“Olyan zászlót lengessünk, amibe Miri Regev burkolózik?” – kérdezte valaki. Már csak ezért érdemes lecserélni a zászlót. Meg a himnuszt. Nem muszáj rég idejét vesztett, jelentéssel nem bíró jelképekhez ragaszkodnunk. Készítsünk új, mindenkinek elfogadható zászlót! A zászló közepén lévő kabalisztikus Magén Dávid hexagramot – melyről ma már sok izraeli is horogkeresztre asszociál – cseréljük le mondjuk kék olajfalevélre

Valóban a mában legjobb zsidónak lenni? Tényleg ez volna számunkra a legjobb hely? Izrael azért alakult, hogy a Soá után menedéket nyújtson a zsidóknak. Hetven évvel később a világ zsidóságának csak a fele él itt. A másik fele nyilván máshol talált menedéket. Biztos nem tudunk valami olyat nyújtani nekik, amit a hazájuk nyújt. Tán vallásszabadságot, gazdasági biztonságot, nyugalmat.

A függetlenség napi zászlók hiánya azt a szakadékot is jelzi, ami a deklaratív szintű – például politikai közvélemény-kutatásokon, vagy Kneszet-választásokon kinyilvánított – vélemény, és az ösztönös, tudatalattiról irányított tettek között húzódik. A legtöbb izraeli zsidó nyíltan vallja országa iránti feltétlen és határtalan hűségét, biztos benne, hogy Izrael békeszerető állam, és azt feleli a boldogságmérő kérdőíveken, hogy – szorosan a dánok nyomában – a felhőkben úszik a boldogságtól, de a spontán szolidaritás vizsgáján ennek az ellenkezőjéről tesz tanúbizonyságot.

Egyszerű jelek fejezik ki az érzések hitelességét, melyek gyakran ellentmondanak a politikai nézetnek is. A zászlótól való eltávolodás, a kettős állampolgárságok iránti fokozott kereslet, vagy a sátras tiltakozások az ideológiai nyilatkozatoknál pontosabban illusztrálják az izraeliek államukhoz való viszonyát.

A zászló egy márka. Az elmúlt években mintha a telepesek is kizárólagosságot követelnének e márka felett. A legtöbb zavargás során zászlókba burkolóznak és a cionizmusra hivatkoznak. A zászló viselése pedig ezt a világi, nemzeti szimbólumot tálesszé alakítja, ami egyfajta aberrációról árulkodik. Könnyebb az élet terheit elviselni, ha hiszünk Istenben. Vagy a zászlóban. Ha meggyőződésünk, hogy életünk értelme zsidóként élni Erec Izraelben, az ősök által megígért földön, és hamarosan eljön a Messiás. Az imakendő és a zászló keveredése logikussá, kívánatossá, sőt áldottá teszi az abszurd valóságot.

Talán két dolog tudja megmenteni az országot: ha az állam és az egyház szétválik, és ha Izrael felhagy a megszállással. Ha ez nem történik meg, több tízezer F-15-ös vadászgép sem fog megváltást hozni, mert olyan ellenségeink vannak, akiket nem lehet hadsereggel legyőzni. Nem megsemmisítésünkre törő nemzetekre, vagy a minket körülvevő, minden irányból egyre erősödő szélsőségre gondolok. Azokkal “könnyen” elbánunk. A belső ellenség sokkal erősebb. Az izraeli társadalomban folyamatosan mélyül a szegények és gazdagok közötti szakadék. Izrael vallásosabb, nemzetibb, és durvább lett. A cionizmus időközben nacionalizmussá vált, és jó úton halad a rasszizmus felé. Ha nem józanodunk, nemzeti öngyilkosságot fogunk végrehajtani.

A mellettünk élő nép megszállásából fakadó jogtalanságok, a telepesek egy részének gőgös uraskodása felháborítóak. Vérlázító, amit a huligánok művelnek a nem zsidó imaházakban, vagy az őket védő katonák tulajdonával. De emiatt lemondani a zászlóról, továbbsétálni az elesettekre emlékeztető szirénaszó alatt, vagy megtagadni a katonai szolgálatot – jutalom ezeknek a fanatikus elemeknek. A függetlenségi napon nem vállalni a zászlót feladást jelent, arról árulkodik, hagyjuk, hogy az erőszakos kisebbség diktálja az életünket.

Olyan helyzet alakult ki, hogy a legtöbb jóérzésű ember kerüli a zászlólengetést, mert fenntartásai vannak ezekkel az egyre terjedő “marginális cselekedetekkel” szemben, és nem akarnak együtt mutatkozni a “nép egységét” és “Izrael szeretetét” ordítókkal.

Ne a zsidóságunkra legyünk büszkék, hisz az nem a mi érdemünk, hanem tanulmányainkra, viselkedésünkre, munkánkra. “Nincs lakásunk? – gondolják egyesek – legalább zászlónk legyen!” Ha jó az embereknek, nem menekülnek jelképekhez, nincs szükségük kollektív szimbólumokban keresni a védelmet.

Bár a globalizáció miatt az ország zsidó jellege csökken, és a mai bébik már nem izraelieknek, hanem világpolgároknak születnek, úgy tűnik, az izraeli társadalom evolúciójában a zászló több túlélési eséllyel ruházza fel annak lengetőjét. A zászlóvivő inkább beleillik ebbe a durva környezetbe, mint a halkszavú, aki azt gondolja, hogy a feltűnő harsányság nem éppen zsidó tulajdonság. Hosszú távon a történelem az utóbbit igazolja, hisz a pogromokat sem kiabálással sikerült túlélni.

Szeretem az országot, de jelenlegi állapotában nehéz lenne a nemzeti lobogóval kifejeznem iránta érzett vonzalmamat. Ugyanakkor nem akarok lemondani arról a hitről, hogy lehetőség lesz – generációk álmát megvalósítva – olyan társadalmat építeni, melynek a hőn vágyott szabadság, igazságosság és béke az alapja. Sajnos sokaknál az állam megalakulása előtti “izraeli álom” mára az Izraelből való kivándorlás álmává vált.

A mérsékelt tábor nem hív “zászlóra”, mert nincs zászlaja, mondjuk vezetője sincs. Persze lehet, hogy maga Ben Gurion, a gyakorlatias cionista vezető sem lengetne ma zászlót, és józan gondolataiért kapásból árulónak, de legalábbis valóságtól elrugaszkodott álmodozónak bélyegeznék. Menj Gázába – mondanák neki -, majd ott kijózanodsz!

Érthetőek a zászlóval kapcsolatos fenntartások, de ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket. A minden zászlóban rongyot látó nem kevésbé súlyos eset a zárt osztályos minden rongyban zászlót és seprűnyélben zászlórudat látónál.
Érthető, hogy nehéz szélsőséges, erkölcstelen nézeteket vallókkal együtt zászlót emelni. De ne hagyjuk, hogy azok átvegyék az uralmat zsidó és izraeli identitásunk felett. Ne ők határozzák meg, hogy mit jelentenek nekünk ezek a fogalmak. Ne adjuk meg magunkat fehér zászlót emelve – lemondva a benne található kékről!

Az írás az ÚJ Kelet izraeli havilap áprilisi számában is megjelent