Izrael – ünnep előtt

Ha zene szól, ha ünnep van, felülemelkedhetünk a megosztottságon, a szokványos kereteken, sőt, még a fájdalmon is. Most kaptam valakitől az alábbi pillanatképet, mely ragyogóan kifejezi mindezt:

A kórház rehabilitációs osztályán dolgozó feleségemre várok. Tán ötven éves lehet az a mizrachi rendőr, aki az agyvérzése utáni rehabilitációt vezető fizioterapeutát ráveszi, hogy unalmas tornagyakorlatok helyett inkább táncoljanak. Az ifjú hölgy szakmai mérlegelésének pillanatait kihasználva a rendőr előhalász egy okostelefont és már szól is a zene. A gyógytornász sem dilemmázik sokat. “Mindjárt lejár a műszak, nyakunkon az ünnep, a főnök is lelépett már” – gondolhatja, és táncra perdül; persze szigorúan szakmai alapon.
Víg zene terül szét az osztály bús falai közt, felveri az ünnep előtti álmos csendet, s lassan szállingózni kezdenek az érdeklődők. Először egy másik agyvérzéses páciens csatlakozik arab kezelőnőjével, majd néhány kezdő orvos is beáll a táncolók közé a betegeivel. Egy nevető szemű ortodox csak bólogat a ritmusra, más meg amputált falábával veri a taktust a tolószékből, s még az is, akinek fél koponyája hiányzik, és magától járni sem tud, az őt hátulról támogató fiatal lány segítségével nevetve ropja a táncot. Kíséretében lévő apja boldogan videózza az egyre népesebb társaságot, s közben lelkesen meséli mindenkinek, hogy évek óta most látja először mosolyogni a fiát. Örömmel osztja meg a videót a résztvevőkkel, akik egymással versengve követelik maguknak is a felvételt.

Mondanom sem kell, hogy a kórházi szabályok szigorúan tiltják az osztályon történő videózást…

tilos a mangal
“A területen tilos a barbecue” – fotó: Chen Mizrachi/Facebook