Éjszaka autóban suhanok vele. Már langyos a levegő, egyébként tébolyító nyár van, a hegyi szerpentin is halálosan meredek. Hol szakadékba zuhanni, hol sziklának ütközni, lenézni a sötétbe, eljátszani egy utolsó gondolattal, aztán meg fel, a hold festette borzos csillagokra és arra gondolni, hogy milyen apróvá tud töpörödni mindez, ha hunyorogni kezdek.
A hegytetőn koncert illata vár, fülön át adagolt ősbánat. Olyan, mintha ebben az éjszakában válna eggyé az összes többi éjszaka: a mitzpe-nofi, a pestkörúti, a kuruc utcai, a barcikai, a gyáli, és megint csak az izraeli. Minden volt éjszakám visszaér önmagába mind. De ha visszaér, minek mozdulok? Minek mozdul a fejem előre-hátra, minek álmodom amikor alszom, minek képzelek amikor azt hiszem hogy látok, minek a játék a gondolattal? A szakadék mély, jó szakadék, hisz mély, tudja a dolgát, lineáris cselekményű, soha nem tér vissza a kezdetekhez, mert elfogyok benne.
Éjszakára már csak kettőnket borít be a gitáros dallam, felülről, a régi víztoronyból látjuk mindezt, és tudjuk, hogy olyan is lesz, hogy ami most van az mindennél szebb lesz, bár hogy ezt el tudjuk képzelni, sokkal több éjszakának kell összeállnia bennünk.
