Bevonulás

Már 18 éve tudom, hogy előbb-utóbb eljön ez az idő, de azért még egy héttel ezelőtt is titokban reméltem, hogy hirtelen kitör a béke, arabok-zsidók tömegesen összeölelkeznek, és a sokezer éves konfliktus vége miatt már nem kell nagyfiamnak a hadseregbe vonulnia. De nem így történt.

Az elmúlt napokban folyamatosan fokozódik az izgalom, és ez nem a nyilvánvaló ok miatt, hogy a természet rendje szerint ha megnő, a szülői felügyelet alól a saját felügyelete alá kerül a gyerek, hanem hogy az Izraeli Védelmi Hadsereg kötelékébe megy át, ahol sokszor majdnem vele egyidős gyerekek döntenek majd az életéről.

Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk fáj a hasa, könnyedén azt mondhatják, hogy ez semmiség, vagy ha sajog a feje, odavethetik hogy majd elmúlik a fekvőtámaszok közben. Mert voltak már esetek, hogy kiskatonák kórházba kerültek, sőt halállal végződő tragédiák is történtek a tisztek hanyagsága és gondatlansága miatt. És én nem leszek ott, hogy közbeavatkozzak: Héhahó, túloztok gyerekek, nem látjátok, hogy szenved a fiam?

Ők képesek nem észrevenni komoly és súlyos lelki problémát, mert még fiatalok, mert inkább azt feltételezik, hogy mindenki ki akar bújni a nehézségek alól és át akarja őket vágni. Vagy csak úgy figyelmen kívül hagyhatják kéréseit, vagy direkt kínozhatják, vagy akaratukon kívül megakadályozhatják, hogy fiamnak pozitív élmény legyen a hadsereg, vagy hogy tehetségét kibontakoztathassa.

Ők mindezt megtehetik… és én már nem tehetek érte semmit.

Nem ismerem a fiatal tiszteket akik holnaptól döntenek a sorsáról. Feltételezem, hogy egy részük szintén csendes és jó, mint a fiam, de elég, hogy egy legyen szemét vele. És én szörnyen messze vagyok, és nincs módomban, hogy megvédjem a fiam, és betörjem a durva parancsnok orrát.

Világra hozzuk a gyereket, az otthon melegében felneveljük, megismerjük tulajdonságait, tudjuk mit szeret enni, mikor és hogyan alszik, miben tehetséges, mik a gyengeségei és mire érzékeny, és hirtelen a hadsereg tulajdonába kerül.

És milyen gyorsan képesek vagyunk a felelősséget a kezébe adni! Tegnap még nem tudtunk elaludni, mikor nem ért időben haza a buliról. Aggódtunk, hogy nem evett eleget. Betojva vártam vissza, mikor jogsi szerzés után először vitte el kísérő nélkül az autót.

A bevonulást megelőző napon az izgalom a tetőfokára hág. Reuven a pontosan megadott lista alapján becsomagolja a hátizsákot. Én azon tűnődök, hogy szombaton vajon a bázison marad-e, vagy már hazaengedik? Olyan érzésem van, mintha osztálykirándulásra pakolna. Aztán az indulás reggelén mélyen belémvág a megértés, hogy ez már nem kirándulás, ez egy fontos mérföldkő, új korszak kezdődik.

ZA2A8868-4

Hárman kocsiba ülünk, és irány Tibériás!
A bázis bejáratnál tábla figyelmeztet, hogy “Tilos fényképezni”, de bent, jó izraeli szokás szerint figyelmen hagyva minden előírást, mindenki szünet nélkül fényképez, így én is csatlakozok.

Reuven talál egy régi barátot, ő is az egyes számú buszon lesz. Erre kicsit megnyugszunk.
Félpercenként faggatjuk a gyereket, hogy most mi lesz, hogy lesz, mi következik…
– Honnan tudnám, úgy kérdezitek, mintha már legalább ötvenszer bevonultam volna.

Várunk. Nem történik semmi.
Úgy tűnik, hogy az állítólag fürge és tapasztalt hadsereg nagyon vontatottra szervezte a bevonulást.
Körülnézek, és megállapítottam, hogy az összes fiú közül ő a legsoványabb. Csak túléli valahogy.
Reggel még hűvös volt, a napfényt kerestük, most már árnyékba mennénk, de minden árnyékos hely megtelik a bevonulókkal és családjaikkal.

Remélem, hogy mindez csak álom, mikor a hangosbemondón felhangzó női hangra először úgy vélem, hogy a vidámpark bejáratánál ülő pénztáros közli, hogy megtalálták elveszett, szüleit sírva kereső kisfiunkat, de hamar felébredek, női tiszt hívja indulásra az újoncokat.

Utolsó ölelkezés, könnyek (Magi), és végleges elválás. Reuven gyorsan távolodik a nagy hátizsákkal, nem is néz hátra, mintha máris elfelejtett volna minket.

ZA2A8887-7

De hogyan történt mindez ilyen gyorsan? Talán az egyenruha, vagy a fegyver  miatt? Talán a felelősség, ami hirtelen leterheli őt egy pillanat alatt összetöri a gyermeki világot? Ami biztos, fiam nagyon rövid felnőtté váláson megy keresztül: gondtalan fiúként száll fel a kiképző laktanyába szállító buszra, és olyan felnőttként száll róla le, akinek mindannyiunk biztonsága és élete van a kezében.

Váratlan fordulat! Reuven közeledik felénk hátizsák nélkül! Ennyi? – gondolom reménykedve – Hazaengedték? Nem alkalmas? Ő gondolta meg magát? De nem, csak a mobilját felejtette nálunk.

Világosak a játékszabályok, a kocka el van vetve, és a hároméves homokóra peregni kezd.

És akkor háborúról még nem is beszéltem…

Ez is érdekelhet

Bevonulás” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Petike és Családod! Őszintén együtt érzek Veletek!
    Csak fohászkodhatunk gyermekeinkért. 62 évvel – fiam
    születése előtt – én is abban a hitben ringattam magam,
    mire felnő, megszünnek a háborúk…sajnos nem így lett!
    Mi is aggódhatunk a most még 5-7 éveseinkért!!!
    Üdvözlettel Bné, Ilonka

  2. Hasonló korú fiam (s egy nagyobb)van és nem tudok eléggé hálát adni Istennek, hogy az nekik nem kell bevonulniuk katonának. Még. Bár a jelenlegi világpolitikát látva, sosem lehet tudni, hiszen még legalább 20 évig katonaköteles korúak. Őszintén átérzem az aggodalmait, főleg Izraelben… Az Örökkévaló őrizze őket!

  3. Ne tessék haragudni, de ilyenkor kell mélyen megfontolni a hazaköltözés lehetőségét! Sosem hagynám, hogy ilyesmibe keveredjen a fiam, holmi ideológiai és vallási álláspont miatt!

Minden vélemény számít!