Izraeli tél

Később hosszasan furdal a lelkiismeret hogy épp annak a viharos napnak a reggelén teszem ki két fiamat az iskola zárt kapuja előtt, melyre az ország már hetek óta készül. Túl korán érünk oda, így húsz percet kell várniuk az esős viharban. A visszapillantó tükörben még látom, amint kifordul Eytan kezéből az esernyő, mely alatt együtt kuporodhattak volna. De tovább kell hajtanom nagyfiammal, el ne késsen legújabb munkahelyéről. Rendes napokon nem szoktam otthagyni őket, nem is viszem soha, mindig gyalog mennek.

Munkába érve elül a szél. Forró kávéval azon tanakodom, hogy projektbe kezdek: a legapróbb részletekig felfedezem a gyárudvar réseit, fényviszonyait, aztán fotósorozatot készítek róla az Instagram-on, de minden nap csak egy képet ér! azt is legalább egy órás keresgélés, művészi kutatás után készíthetném csak el.

Hoppá! Ez jókora égzengés volt!
Bűnösnek érzem magam, a következő villám elől tető alá menekülök, nehogy büntetésből agyoncsapjon már.

Az öt centis hó által eltorlaszolt északabbi településekről bejáró dolgozók nem jönnek a gyárba, pedig éppen ma van egy általunk legújabban kifejlesztett salátának az első gyártása, és a nagy reklámkampány után egy perccel sem lehet halasztani a termelést. Gépkezelők és targoncások híján én egyedül (két, kétbalkezes élelmiszermérnök pici segítségével) végzem az összes munkát. Nem is kellene itt lennem, mert tegnap az orvos betegszabira írt a jobb vállamban érzett nyilalló fájdalom miatt, de úgy gondoltam mégis bejövök, hisz nincs munka, érdemesebb az irodámból netezni, meg végtelen túraterveket nyomtatni hosszasan. (Nem félek, pedig tudom hogy főnökeim Google Translate-el olvasság blogomat. Nem félek, hisz ők is tolvajok). Ehelyett fogcsikorgató önkéntességből egy kézzel, sőt, a gyengébb bal kezemmel végzek annyi munkát, mit máskor a világvégi húsz munkás együtt végezne el, persze azt is rosszabbul.

#snow #snowflakes #snowing #karmiel #israel #winter #wind #cold #blackandwhite #night #sky #happy #rare

A photo posted by Peter Frank (@frankpeti) on


Az a valós bajom, hogy nem északon vagyok frissen csillogó havat dobálni, nem délen ámuldozva sivatagi árvizeket lesni, se nem a központban, ahol tomboló szélvihar hullámzó tengerét fotózhatnám csuromvizesen. Az a valós bajom, hogy a senkiföldjén, e szürke gyár hétköznapi udvarán nem érzek a viharból én semmit. Még az Évszázad Izraeli Tele is nagy ívben kerüli ezt az örök hótlansággal megátkozott perifériás kisvárost, ahol minden utcai reklámtáblára azt írták lelkesen, hogy “Reklámozz itt!”, de senki nem reklámoz, hisz erre még reklámozó se jár. Az is a baj része, hogy a Street Photography zsáner iránti hajlíthatatlan szenvedélyemet unalmas városunkban csupán macskákon és hangyákon űzhetem.

Zaklatott vagyok, békére vágyok, WhatsApp-on üzenek Maginak, és izgatottan várom, hogy mihamarabb kezemben érezhessem válasza simogató remegését.

Útközben megnyugszom. Baloldalt természet, hegyek, erdők sorakoznak, jobboldalt meg falvak, gyárak, házsorok. E cincáló ellentéten járom táncom szorgosan.

Gitár hajlong a polcok között. Magit a hátán hordott gitárjáról ismerem meg a szupermarketben, és ha sokáig eltűnik, tudom hogy beszédbe elegyedett valakivel, mert ő a fél várost ismeri, viszont az egész város szereti őt.

De jó viharban vásárolni! Nincsenek is vevők! Valójában igazi vihar sincs, csak a rémület, hogy lesz. Vihar előtti csend? Az utak itt némák, halkan gurulunk, két mozdulás közti idő most gazdaggá válik, nem érzem a pirosban hogy lassan haladunk.

Este a házkapu előtt elered a hó, leokostelefonozom, erre azonnal eláll, de legalább lájkokat kapok az egyperces hullásra és ismeretlen Facebook-barátaim azt gondolhatják, hogy nyilván megtört az átok, biztos a hó méteres már.

Hazaérve kiderül hogy Dolly kutyánk egyedül fél a viharban, a dörgő villámoktól végigpisilt minden kanapét.

izraeli ho frankpeti

Ez is érdekelhet

Minden vélemény számít!