Kiskus balabus

reuven skicc rajza rólam

A mindenségből semmit sem értek már,
nem fűzök semmihez ábrándos reményt,
és nem tárulnak szét szeretve ölelő karok,
ha azt mondom: hát látod, ez vagyok én.

Idegen vagyok, főként magamnak,
mosolyom túlontúl bús, búsom az is hamis,
tán máshogy kéne idegennek lennem, nem rágódni holmi moston,
és az időt perzselődni hagyni, míg megpirul az magától a roston.

Éjjelente hasamon fekszem, szívem püföli a kanapét,
aztán hátamra fordulok, hanyatt,
mert felrémlik, hogy így sírtam a Kárpátok alatt,
és hajnalig hajszolom a magamét szanaszét.

Egy ideje a mellkasomban idegen szív dobban,
hanyatt fektemben szaladni próbál,
kősivatagos földi édenben jár,
de visszajön hamar,
nincs már neki ott keresnivalója,
visszatér börtönébe e rusnya szolga,
szusszan egyet és a lelkembe mar.

Máshogy kellene idegennek lennem
és nem régi emlékeken gyerekesen ücsörögni hajnalban az ágyban,
hogy már semmiben ne tegyek kárt,
megtanulni tudni, elfeledni magamban mindent mi fáj.

Nincs itt semmi tán mi ne lett volna százszor,
szép, rossz, erény, magány.
Ahogy huzatos lelkemben ki-be jár a levegő,
úgy tűnök el én is:
az én, az ő.

*kiskus balabus – קשקוש בלבוש, nonszensz, abszolút ostobaság (héber)

Kiskus balabus” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Eszembe jutott József Attilától:

    Az ember végül homokos,
    szomorú, vizes síkra ér,
    szétnéz merengve és okos
    fejével biccent, nem remél.

    Én is így próbálok csalás
    nélkül szétnézni könnyedén.
    Ezüstös fejszesuhanás
    játszik a nyárfa levelén.

    A semmi ágán ül szivem,
    kis teste hangtalan vacog,
    köréje gyűlnek szeliden
    s nézik, nézik a csillagok.

Minden vélemény számít!