Anyu és én

Eszembe jut valami távoli reggel, vonaton ülök, szemben anyu, kezében cseresznyés zacskó, ő kitekint az ablakon, én őt nézem hosszasan. Anyuval utazok. Egy olyan vonaton ami soha nem áll meg. Letekeri nekem az ablakot, felemel, és együtt nézzük a tovasuhanást.

Kicsi vagyok, néha toporzékolok anyunak, hogy ne essen az eső, és egyszer ez bejön, tényleg elmennek a felhők az udvar fölül. Néha sírok neki, minden ok nélkül, csak magáért a sírásért, mert éreztetni akarom vele, hogy az én anyukám ő.

Engem egyesegyedül anyu érdekel, ha őszinte akarok lenni, leginkább a szája feletti anyajegy izgat. Ez másnál bőrhiba lenne, de nála szépségének védjegye. Szóval már csak ezért is szeretnivaló. Puszit ad és betesz a kiságyba. Hullámzik a függöny, a redőnyön át lágyan hull anyura a fény.

Emlékszem anyu briós-kontyára a Május 1 úton. Emlékszem, hogy megnyírja a hajam, szisszenek, mikor húz, és levágja a körmöm is, amitől rettentően félek, mert fáj. “Anyámasszony katonája” mondja ilyenkor.

Emlékszem, mikor óriási álmosságtól elolvad a fejem, és azt álmodom, hogy anyu egy triangulum, messziről csenget nekem, aztán eltűnik, és végtelen fekete örvény szippant magába. Anyu azt mondja, hogy Sötétlajos nem létezik, az a zsákos ember, aki mindig éjszaka jön, és ilyenkor be kell csukni a szemet, visszafojtani lélegzetet, mozdulatlannak lenni. Anyu még biztos nem látta.

Téli hajnalon anyu ölében ülök és kibontott, végtelen hosszú haját túrom, meglátok egy ősz hajszálat, és azt mondom neki, milyen öreg vagy. Fogvacogva megyek vele vérvételre, ő azon sopánkodik, hogy ki fog hullani a hajam, mert nem húztam sapkát. Ha útközben megszorítja a kezem akkor köszönni kell, mindegy hogy kinek. A rendelő még zárva van, várakozunk, ökölbe nyomja lábujjunkat a fagy. “Kisfiam, ne ülj a hideg padra, mert aranyered lesz!”

Megyünk a hóesésben, óvodás vagyok, viszem az uzsonnászacskót a kezemben. Szorít a csizmám, de anyu azt mondja szép a csizma, meg meleg is, örülnöm kellene neki, tudom. Otthon rózsaszín szaloncukrot lopok a fenyőfáról, de titokban a többit is megkóstolom. Másnap anyu felfigyel az üresen lógó színes papírokra. Ki torkoskodott?

Sötét szobában térdelek, az utcáról beszűrődő semmi kis lámpa melegsárgás fényébe hunyorgok, majd a tapétára tapad a szemem, gondolatban leszegett fejjel kavicsokat rugdosok a hóban. Világgá akarok menni, de anyu bejön, és meggyőz, hogy maradjak. Cserébe felállhatok. Boldog vagyok, mint a kismadár.

Anyu nem nyom a fejemre barackot, mint a testvérei, akik képesek egy négy éves gyerektől azt kérdezni, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Megfogadom, hogy olyan felnőtt leszek, mint anyu, és nem fogok barackot nyomni a gyerekek fejére.

anyu es en - frankpeti

Megyünk a Kurucz utcai télutóban, bokáig érő sár, a nap sápadtra festi az eget, mintha minden beteg lenne kicsit. Kezemben rajzlapot szorítok, mikulás van rajta, zsírkréta, szinesceruza, vegyestechnika. Amikor az utca végére érünk anyu megáll, rám néz és azt mondja: “De szép, nagy kék szemeid vannak, kisfiam!”, és megsimogatja a kobakomat. Anyu úgy beszél mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése, dallama is van.
A Kurucz utcában egyébként járatosak vagyunk, anyu jól ismeri a lakókat, a szomszédok szomszédjait, azokat, akiknek már beszélt a hitéről, és azokat is akiknek majd csak ezután fogja elmondani. Mert anyu ilyen.

Tavasz van, 6 éves forma lehetek, a sarki boltba megyek, kezemben cetli és pénz. Anyu titokban megengedi, hogy a visszajáróból piros kakas-nyalókát vegyek. A kert végébe bújok, és ott nyalom, hogy a többiek ne lássák. Visszamegyek a házba, beülök a kádba, anyu csutakolja a fejem, megtöröl, majd pudingot készít, és Faragó nénivel együtt nézi a szombati orgonabokor virágait.

Becsukom a szemem és nyár lesz. Már csak arra emlékszem, hogy a Pipiskére kapaszkodunk, fejmagasságban ott van anyu kitaposott barna szandálja előttem, a szandálban pedig anyu viszeres lába. Az utolsó néhány méter olyan hosszú mint egy élet, fuldokolni kell, és kapaszkodni kell és prüszkölni kell, elfáradni kell és a végén megérkezhetünk.

Hazamegyünk, alulról látom anyut a főzőfülkében, hokedlin ül, apró-virágmintás műszálas otthonkában csupasz csirkével birkózik, közben vidáman énekel. Mikor gombot varr, vagy vasal, akkor is énekel. Sőt, a mosatlant is így boldogítja. Valaki azt mondja, hogy anyu háztartásbeli. Mi az hogy háztartásbeli? Hogy szüntelen szól az ének, zeng a ház?

Kint állok a teraszon, bársonyos délelőtt, zsibbadás. Hömpölyög egy dallam végig a házon, bújik az mindenhova, a szőlő indái közé, besző mindent, felrepül a padlásra, fickándozik, legurul a pincébe, belopakodik a kulcslyukakon, beleszimatol a gáztűzhelyen rotyogó kelkáposztafőzelékbe.
Segítek anyunak elmosogatni, kánonban csörömpöl a tányér és a villa. Tetszik, hogy vízben kiázott kezem redői anyu redőire hasonlítanak.

Csukva a szobaajtó, kezem a kilincsen pihen, benyitok, apu előtt Népszabadság, Biblia, a rádió gombját tekergeti és recseg a Szabad Európa, anyu egy babát szoptat a kanapén.

Anyu néha elkomorodik, és azt mondja: biztos Isten akarja így. Hogy ő másokért van. Komolyan mondja ezt, nincs okom kételkedni benne.

Anyu van ott évnyitón, évzárón, anyáknapján, november 7-én, március 15-én, április 4-én, és a többi napon. Már rutinosan köti a kisdobosnyakkendőt, de a zoknistoppolásban is fürgék az ujjai, bár így is más zokniját húzom.

Anyu szülőértekezleten értekezik rólam, rajzversenyen biztat lelkesen, kisdobos avatáson a himnusz és a szózat között mosolyog rám, iskolai papírgyűjtés után dicséri iparkodásom, izgul ha bizonyítványomba néz. Az ellenőrzőt anyunak jó megmutatni, apuhoz csak fekete ponttal és beírással kell mennem, az ő feladata a büntetés.

Anyu kihozza kis sámliját a kertbe, én követem őt, és míg répát egyel, kapál, vagy a tyúkoknak vet némi magot, folyton nyomában vagyok. Az ágyások között sokat kérdezem tőle, hogy miért, hogy miért, hogy miért. Meg hogy mi legyek, ha nagy leszek. “Lakberendező, régész, vagy építész” – feleli.

Sok gyerek van a háznál, de anyu csak egy van. Néha mintha túl kevés lenne. Nem tudom, nem számolok utána.

Jaj de hálás vagyok neki, mikor megveszi nekem a Dörmögő Dömötört! Évekkel később elfelejtett Mozaikkal lep meg. Nem kell okot szolgáltatnom, hogy szeressen. Anyu egy csomó dolgot csinál, amire a világ sosem fog emlékezni, pedig talán előnyére válna.

Ősz van. Anyu könyvtárba jön velem, segít különbséget tenni a jó és a rossz Delfin- könyvek között. Hazafelé eső, és bőrig ázás, aztán bundáskenyér és teaíz, végül esti áhítat. Kiszűrődő lárma a lányszobából, az udvar felől kutyaugatás és tücsökszó. Beesek az ágyneműk közé, éjjeli paplanok szaga. Aztán jön az éjszaka, szívemet imára hajtom, hogy a bútorzat alattomos esti neszeitől, kis és nagy árnyaktól védelemre leljek.

Másnap vasárnapi húsleves, városi séta a hegy alatti majoron át, imaház. Megfigyelem, hogy anyu szokatlanul szép ma. Általa kötött kalapban van, és a gyülekezet előtt szívből énekli a szólót. Hazafelé anyunak rózsaszín illata van.

Otthon minden róla mesél. Konyhaszekrényen virágos képeslap, fali áldás, sokat látott fényképezőgép, varrósdoboz, aranyeső. Esti vacsoránál énekszó. Asztal felett illatfelhő, ribizli és bodzaszörp.

Anyuval jól megértjük egymást, főleg ha gitározik, furulyál, vagy orgonál. Nem kérdezem tőle miért lett óvónő, miért nem színész-, vagy operaénekesnő, a művészet nekünk is tiltva van.
Megkedvelek a repertoárjából egy számot, szinte sose hallottam azóta, valahogy úgy van, hogy “Egy bölcstelen kismajom”, és van abban a számban egy krokodil is, aki végül megeszi a kismajmot. Kettőre zárom az ajtót, és savanyú szagú abroszok közt söprögetek.

Anyu szorgosan hajlong, mellette táncol a centrifuga. A szomszédban disznót ölnek, “menj át segíteni kisfiam” mondja apu, és anyu hallgat, mikor látja hogy elbújok a mészárlás elől. Tudja, hogy gyűlölöm a tepertős üstöt, meg a malacperzselőt.

Hazamegyek az egyetemről, és nagyvárosi fecsegésemmel szédítem anyut, ő nagyokat nevet, majd azt mondja: “Sületlenségeket beszélsz kisfiam, mikor fogsz már megkomolyodni?” – és megint nevet, miközben kinyomja arcomon az összes pattanást. Úgy élvezi ezt, mint kisöcsém a pufis nejlonon a bogyók pukkasztását.

Évekkel később anyu követ engem, és otthonról haza jön Izraelbe. Ugyanaz a szoknya, ugyanaz a konty, csak pálmák közt, héberül. Bibliai helyeken lépked, a szentföld méginkább megszentül általa. Salom íma – mondom neki, aki mindig békét hord magával.

Aztán anyu hirtelen olyat csinál amire senki sem számít, előbb megsimogatja az arcom, aztán belekapaszkodik a felkaromba, már nem jár. Csak nézünk, és olyanok vagyunk mi ketten mint akik semmit sem értenek. Próbálok helyette is levegőt venni. Fáj neki éhesnek lenni és fáj enni. Fáj aludni és fáj felébredni. Az élet egy szempillantás alatt dohos szobává zsugorodik, egy olyan szobává amiről mintha megfeledkezett volna az akinek mindenre gondolnia kéne. Keresem anyu gyógyszeres dobozocskáit, tenném amit diktál az ösztön.

Anyu beteg. Azt mondja, hogy szeret, aztán megkér még, hogy vigyázzak apura, miközben köhög, egyre hangosabban köhög, tán hogy jobban figyeljek rá, hisz nem sokáig marad. Egy okos mondatot keresek, amit egy negyvennégy éves egészséges mondhat a hatvannyolc éves elmúlásba készülőnek. A szoba öregíti anyut, vagy anyu a szobát?

Nem tudunk mit mondani egymásnak, elmegy az erő arra, hogy meggyőzzem, hogy nem halunk meg, vagy meghalunk, de mindenki. Elmegy az erő arra, hogy ne lássa hogy szomorú vagyok. Segítenem kellene neki, de magamon sem tudok. Mondanom kellene valamit, de újat már nem tudok, a régi meg elkopott.

Anyu ritkuló csontjai szempillantás alatt összemennek.

Álmodom tán, hogy még lábra tud állni, egy húgom esküvőjén táncolok vele, inkább csak óvatosan pörgetem, mintha törékeny, megrepedt porcelán lenne.

Anyu ágyán ülök. Tegnap elköltözött az ágyból a fájdalom. Hol nehéz, hol könnyű a csend. Én maradok itt, és a gondosan összehajtogatott ruhák. Párásodó szemmel merengek ki az ablakon, és egy korszak végét látom. Anyu rejtély. Valami olyasmi, ami kibékül a meg nem érthetővel és nem keres rá magyarázatot. Nincs megfejtésre váró titok, csak derűs tudomásul vétel. Sok a sóhaj, de a végén mindig nevetés.

Anyu párnáján észreveszek egy megfáradt hajszálat, mellé hajtom a fejem, elszundítok. A távolban feltűnik alakja, gyümölcsfa alatt áll valami kertben, és madaraknak énekel.

 

Ez is érdekelhet

Anyu és én” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszahozták a sorok az én hasonló gyerekkori emlékeimet….az én drága anyukámról is, aki 7 hónapja hagyott itt váratlanul…. :(

  2. Az én anyukám is nem rég ment el. Az érzések, a gondolatok szinte ugyanazok, és szívemben ugyanígy őrzök minden mondatot, tekintetet, illatot.

  3. Peti! Ez nagyon őszinte, szìvhezszòlò írás. Szèp gyerekkorod volt. Sikerült egyszerre mosolyt ès könnyet csalnod az arcomra.

  4. Végig láttam magam előtt anyukádat,ahogy olvastam.
    Nagyon gyönyörű és egyben szomorú is!
    Én köszönöm,hogy ismerhettem őt és a sok sok szép emléket és szeretetet amit adott ő és a táborok.
    Köszönöm neked, hogy ezt elolvashattam!

  5. Peti ez igazàn annyira meghatò , nem szègyenlem megsìratott ez a szèp leìràsod , kis törtèneted èdesanyàdròl . Mindig hàlàs leszek a sorsnak meg ismerhetem ezt a csodàlatos asszonyt akire mindig szeretettel gondolok .

  6. Köszönöm Peti, hogy újra gyerek lehettem Veled, hogy ezeket a pillanatokat újra átélhettem. Édesanyád fantasztikus ember volt. A családba és a gyermekekbe vetett hitében osztozom. Nem tudom, hogy valaha fogunk-e még találkozni, de innen messzi régi otthonodból üdvözöllek!
    Hajni

  7. Peti! Ez gyönyörű! Számomra gyermekként misztikus, távoli és érthetetlen volt ő. Felnőttként, anyaként már kezdem érteni. És én is megszorítom a fiam kezét, ha köszönnie kell. :)

  8. Nagyon szép és szívszorító emlékezés! Olvasva a soraidat elgondolkodom és még hálásabb vagyok azért, mert az én Anyukám a Kurucz utában még mindig közöttünk van!

  9. Peti ! Ez megindító és gyönyörű, persze sok helyen azért az én gyerekkoromra is emlékeztet Dörmögő Dömötör, műszálas otthonka, kisdobos avatás…
    Nagyon szép, köszi, hogy megírtad, jó volt olvasni mesés sorok !

  10. Istenem! Csodalatos edesanya! Gyonyoru vissza emlekezes Rola! Az ember sziveben es emlekeiben tovabb el,barcsak mi is igy tudnank elni hogy ilyen nyomot hagyjunk gyermekeink eleteben

  11. Peti! Bár egyszer sem írtad így ki, mégis az sugárzik az írásodból, mennyire szeretted édesanyádat. Jó volt olvasni. Nekem nagyon kevés dolog jut eszembe gyermekkoromból, így a nővéremről is – aki édesanyád volt – csak foszlányok jutnak néha eszembe.
    Egyébként nálunk is anyuka (a mama) volt a minden, ha rövid időre – néhány napra – nem volt otthon, kétségbe estünk, és nem találtuk a helyünket.
    Arra is gondoltam írásod olvasásakor, vajon a mi gyermekeink hogyan emlékeznek majd ránk.

    Köszönöm soraidat. Szeretettel

  12. Kedves Peti! Köszönöm ezt a megható írásod, csak ismételhetem a többi hozzászólót én is megkönnyeztem, és részemre is öröm hogy ismerhettem Ilonkát, s hogy Szandink is ilyen szerető Családba került! Köszönöm hogy megemlékeztél a “Multról” s hogy olvashattuk! A fotó a családról – ezt is jó volt látni, már Szandra és Zoli is köztetek van!Ilonka üdvözlettel

  13. Kedves Frank Péter!.Megosztottam a blogját a Szeretem Sajószentpétert..jó volt itt fiatalnak lenni csoportban,nagy népszerűségnek örvend. Örömmel üdvözölnénk testvéreivel együtt a csoportban.Nagyon sok régi,új fotó található a városról benne. Üdvözlettel:Gy. Judit

  14. Peti mindent amit leveled olvasása közben éreztem, már elmondták a többiek!
    Én is csak ismételhetem, meghatóan gyönyörű én is megkönnyeztem, nekem is ajándék hogy ismerhettem Ilonkát s hogy Szandikám is a Család tagja lett… Ilonka

  15. Keveseknek adatik meg, hogy a mindannyiunk által megélt, anyukánkkal való kapcsolatát és érzéseit ilyen “szívhez szólóan” tudja megfogalmazni.
    Nehéz szavakat találni, ezt a történetet inkább csak átérezni, emlékezetben újraélni lehet.

  16. Sajnálom,hogy elmentek az országból,sok ilyen szép család kellene,és sok ilyen szülő.Példamutató!!!!
    Igaz a legszebb emlékezni,ahogyan élt, az egész család büszke rá.Ismertem.Szolíd,gondos,de egyben fegyelemre és tiszteletre tanító.Nekem osztálytársam is volt egyik fia,de több tesvérét ismerem.

  17. Dràga Peti sok éve làftalak màr !Gratulàlok !!sok szeretettel volt osztàlytàrsad àlt .isk.Mindeg szeretettel gondoltam ràd !!Irj hogy olvashassam az iràsaidat ????Büszke vagyok ràd!!

Minden vélemény számít!