Ember tervez

Gyöngyi, az alábbi írás szerzője, a Golán-fennsíkon él, és az Izraeli Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozik:

Ember tervez, technika végez. Kocsi a szervízben, a sofőr kényszerszabin… rengeteg időm lett magammal. Kávé, cigi, laptop, mobil, mi kell még – kiköltöztem a teraszra. A kutyok értékelik soronkívüli jelenlétem. Egy varjú a diófán ücsörögve jártatja a csőrét. Néhány, számomra ismeretlen és láthatatlan, közelkeleti temperamentumú szárnyas gátlástalanul pofáz neki vissza a citromfáról. A szirénaszó váratlanul ér, a gyomrom gyakorlottan helyet ad az alsógatyába tartó szívemnek, a kutyák pedig szépen felsorakoznak az ajtóban, fejüket tekergetve keresnek, hogy hát most be kell menni, nem? Nem rontom el a nevelést, bemegyünk, ők besorjáznak az asztal alá, én lerogyok egy székre és végül mégsem kapok szívrohamot. Eszembejut, hogy korán reggel Mike beszélt valami gyakorlatról és azon melegiben lecsesztem, mert még nem állt fel a rendes napi védelmi rendszerem. A második kávé végéig senki ne meséljen semmit, ami a burkomon kívülről szól. Meg egyáltalán, hozzám se szóljon ha lehet…

Tizenegykét éves vagyok és Karl May könyveit olvasom salátára, végtelenített ciklusban. Azt játszom, hogy más vagyok. Hogy indián vagyok.

Tizenháromnégy évesen apu azt mondja nekem, hogy a családom fele zsidó. A másság iránti igényem kielégítve.

Azért Winnetou érdekesebb. Bújom az útleírásokat, álmodom a más helyeket. Kittenberger Kálmán, Teleki Sámuel, Molnár Gábor, később Jane Goodall, Farley Mowat, James Herriot, és naná Gerald Durrell… talán miattuk vagyok Izraelben. Itt a világ minden színe megvan, karnyújtásnyi távolságban. Beleszerettem ebbe a helybe.

A minap kérdeztem a fiúkat, zavarja-e őket valamiben, hogy nem zsidók. Azt mondták semmiben, ők izraeliek. Ahogy egy barátnőnk igazított ki húsz éve: „Nem vagyok zsidó. Izraeli vagyok. Zsidók a galutban vannak.” Meg különbenis, az osztály fele nem zsidó. A kisebbik szerint az egész. A fiúk túl gyors és túl jól megfogalmazott válaszából tudtam, hogy a dolog foglalkoztatja őket.
„Nem baj” – mondta egyik barátom még otthon, amikor valamiért elmeséltem neki, hogy apu családja zsidó. „Nem baj” – mondta az első ember, akivel az ideérkezésem napján kommunikálni tudtam (magyarul), amikor kérdésére elmondtam, hogy anyu családja magyar.

Kisebbik gyermekem a családkönyvét írta pár éve, mint rendes iskolai feladatot. Nem a nagyobbikét másolta, újított, megalkottuk a családfát a Geni-n, képeket válogatott, írt, nagyon klassz lett. Beadta és izgatottan vártuk az eredményt. Aztán lógó orral jött haza, gyenge közepest kapott. Másnap „négyszemközt” telefonáltam a tanárnőjének mi a baj, mit hagytunk ki… tele voltam lelkiismeretfurdalással, hogy miattam szúrta el a gyerek. Aztán azt hittem rosszul hallok: „A családkönyv a zsidó gyökerekről szól.” Mi pedig a leírás felét a magyar gyökereknek szántuk. Nu… legalább a lelkiismeretfurdalásom elmúlt. A Geni-től később értesítőt kaptam, hogy az adatok alapján Rasi egyenesági leszármazottja vagyok. Mike-ot látványosan ette a sárga irigység. Ezt a gyereket is embernek neveltem. Bosszúból.

Tizenkilenc körül lehetek. Már járunk pár hónapja a sráccal, amikor egy hozzájuk szóló meghívással kapcsolatban váratlanul közlendője támad. Hogy nehogy azt higyjem, ő nem az, csak muszáj volt, orvosi beavatkozás… Gőzöm nincs miről beszél. Tél van és hideg, az eső elől beülünk egy borozóba. Egyre kevesebbet szólok, hallgatom hova lukad ki. „(…) lopnak, csalnak, hazudnak – mert te ismersz olyan zsidót, aki nem ilyen?” „Igen. Az apámat.”

Azt mondod nem akarsz „ezekkel” lakni. Ezekkel? Mikor jöttél? Fél éve? Két éve? Húsz? Hatvan? A nagyapja abban a házban született, ott ni. Minimum tisztelet. Kezdetnek a megismerés, a jelen, az élet. Kövek, papírok és eszmék majd utána.

Huszonéve még nem volt elfogadott a két országról szóló megoldás. Még berzenkedtünk ellene. Aztán rájöttünk, hogy nem jön el az a reggel amikor felkelünk és ők már nem lesznek itt. Ők is rájöttek, hogy mi már tény vagyunk, itt vagyunk és mi sem tűnünk el azon a szép reggelen. Ez van, ezzel kell élni. És élünk vele. Főleg együtt. Igen, mindkét oldalon vannak sebek, de mindkét oldalon értjük már, hogy erővel nem győzzük le egymást. Annyira egymásba gabalyodott a sorsunk, hogy minden, a másiknak okozott csapás bumerángként száll vissza a fejünkre. Egyikünk sem élhet nyugodtan addig, amíg a másikunknál rend nem lesz. Lassan változik a közelkelet…

Amikor a nagyfiunk született és a bevonulás került szóba azt mondtuk „Ó, az még 18 év, addigra béke lesz.” És egy barátunk megsúgta, hogy ugyanezt mondták, amikor az ő nagyfiuk született. És egy másik, akik ugyanezt mondták, amikor az unoka született. És még egy másik, aki palmahnik volt amikor a gyerek született… és még egy másik, akivel szinte azonos Sinai-emlékeinket emlegetjük, abból a faluból való, ahol a tag mehiresek felégették a mecsetet. A bácsika, aki hajnalonta  az út szélén stoppolt rendszeresen, miután evett egy kis olívaolajos-zataros labenét az asszony friss pitájával, a hajnali sötétben ment öt kilométert a trempiádáig és olyan boldog volt, amikor korholó szavait követően másnap meglátta nálam a reggelire készített szendvicseimet… az ijedt kölyök, aki elvágta az ujját munka közben, de nem mehetett itt orvoshoz, mert éppen zárlat volt a területeken… Generációk mondják itt ugyanezt, és a fiaim nemsokára bevonulnak.

Tizenvalahány éve lakhelyet kerestünk, izraeli létünk reménybeli végleges állomását. Két mosávot szemeltünk ki, a befogadó bizottság meg is interjúvolt bennünket, aztán elég gyorsan megkaptuk az elutasító választ. Nem hivatalos, de megbízható belső forrásból jóval később megtudtam az okot is: nem vagyunk eléggé zsidók, s nem akartak precedenst teremteni a felvételünkkel. Nem velünk volt bajuk, de mivel indokolhatták volna egy esetlegesen jelentkező arab/beduin/cserkesz/drúz család elutasítását, ha a magyarokat/oroszokat/angolokat/svédeket már befogadták?

Pár évvel később egy arab család nem adta fel, és nekik végül sikerült házat venniük. Le a kalappal a kitartás és az elszántság előtt – én örültem, hogy időben kiderült az említett mosávok lakosságának ilyen irányú igénye és nem lettek a szomszédaink. Nu… legalább ők nem. Nemrég kisvárosunk hangulata fortyogott ugyanebben a témában: évekig akadályozták mindenféle technikai és bürokratikus útonmódon néhány arab család idetelepülését, végül hiába. Precedens már volt.

Nem vagyunk feketék és nem vagyunk fehérek. A hősi színeken túl Izrael történetében vannak sötét foltok, “átmenetileg” elnéptelenedett faluk, ahonnan a “valamitől” megijedt arab lakosság elmenekült, évtizedek óta üresen álló, szétesőben levő épületekkel néhány nagyváros szívében, telepesekkel, akik forszírozták, hogy a seregnek legyen indoka. Az elmúlt évek megvilágításában már nem is annyira egyértelmű győzelmekkel. Egyértelműen hibából elfoglalt területekkel.

Az ország felépült és nem a Holokauszt jogán. A túlélők fantasztikusak voltak és újraalkották az életüket. De nem csak ők, sokan mások még. Jöttek keletről és nyugatról, északról és délről, hivatalosan és illegálisan – Izrael jóval több az európai borzalmak emlékénél és sokkal másabb az európai kultúránál. Európa csak egy vonás benne, talán nem is a legjelentősebb.

És nagyot változtunk az utóbbi húsz év alatt. Már nem a kibucgyerekek a hadsereg gerince, már látszik a hiány a szürkeállomány-utánpótlásban, már hatalmasak a társadalmi különbségek, már gondban van a külkereskedelem, már terhes a vallás monopóliuma, már tele velünk a világ hóczipellője.

Nemrég voltak az önkormányzati választások. Nálunk különösen izgalmas volt, lévén a városka megléte óta szolgáló polgármesterünk most 36 év után úgy döntött, hogy elég, már nem indul többet. Barátnőmmel projektként tekintettünk a dologra, és célul tűztük ki, hogy az összes indulót megismerjük, ezért elmentünk mindegyikük házitalálkozójára. Érdekes volt. Az összes találkozón ugyanazok a témák merültek fel: oktatás, munkahelyek, kultúra, a fent említett arab lakosok és az orosz bolt. Ez utóbbi nyitva van szombaton és disznóságokat is árul (nem szexuális, hanem ehető disznóságokat). Most tudtam meg, hogy már bírósági úton is megpróbálták bezáratni. A cérnám pont a nagyon szimpatikus, kötött kipás jelölt találkozóján szakadt el – mint kiderült ő volt az egyetlen, akit valóban érdekelt a véleményem. Pontosabban ők. A szünetben több kötött kipa jött hozzám, és közölték, hogy éppen „az én fajtám” az, aminek közelségét a lakhelyválasztásukkor keresték. Nem akartak kizárólagos vallásos közegben élni, gyereket nevelni. Embereket akarnak maguk körül, másságot, színeket – a világot. Közös suliról gondolkoztunk, közös délutáni programokról a gyerekeknek… kezdetnek nem is rossz. Sajnos európai neveltetésem tiltja, hogy családos vallásos férfiak nyakába ugráljak és összepusziljam az agyukat…

Ja, tegnap egy asztalnál reggeliztem négy férfiemberrel: két feketekipással, egy drúzzal és egy orosszal. Hosszú asztal végén „U” alakban terítettek nekünk és komoly néprajzi helyismeret szükséges a dologhoz, mert ugye hova üljön a nő?

Egy másik teraszon fejezem be. Itt csak a számomra élhetetlen nagyváros zúgása hallatszik. Az ismerős gyerekkori zajok. Meg a befejezetlen, le nem írt gondolatok. Kérdezz rájuk.

Gyöngyi

Ez is érdekelhet

Ember tervez” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Zsuzsa – ahol stoppolni szokás. (Ezesetben nem zoknit, hanem járművet. Itt általában buszmegállókban művelik ezt a sportot.)

    Mária – ha kérdezel. :-)

Minden vélemény számít!