Kotkodács

A minap „akciós” áron lehetett kapni a sonkát a sarki boltban. Vitték is a népek. A sorban előttem álló idősebb úr rögtön fél kilót kért. Ő akkor is sonkát fog enni egész héten. Magyar ember már csak ilyen. Ha valamit jutányos áron szerez be, azt eszi ítéletnapig, nem számít, ha a végén a gusztusa is elmegy tőle.

Történt egyszer Miskolcon, hogy egy barátom szomszédja jutányos áron szerzett be egy csomó csirkét. Ott laktak a kohászati művek szomszédságában. Még az 1900-as évek elején a munkások számára egy egész telepet húztak itt fel földszintes téglaházakból, amelyekhez egy kisebb kert is tartozott, ahol prímán elfért egy-két csirkeól is.

kotkodácsBarátunk szomszédja, miután a kilencvenes évek elején elbocsátották a kohászati művektől, egy közeli házi sörfőzdében kapott munkát. Valami úton-módon kieszközölte, hogy vödörszámra vihette haza a sör gyártása után visszamaradt ilyen-olyan komló-, meg árpamaradékot. Azonnal felötlött benne, hogy csirkéket vesz, s azokat az ingyen-takarmánnyal etetve szinte fillérekért juthat csirkehúshoz, s így majd nemcsak vasárnap, de jóformán mindennap rántott csirkét ehet ebédre. Szinte már látta is magát a terített asztalnál, hatalmas csirkecombokkal mindkét kezében, amint azon hezitál, melyikbe harapjon elébb.
Hirtelen mámorában azonban egészen elfeledkezett róla, hogy a csirkék nemcsak esznek, de szarnak is. Az első zivataros hétvégén az ól beázott, és az esővízzel feldagasztott csirkeszar, ha lehet, még a száraz csirkeszarnál is büdösebb volt. Ki kellett volna pucolni az ólat, de a szomszéd -ravasz magyar ember lévén- megint csak kieszelt valamit. Ha sok pálinkát iszik, előbb-utóbb nem érzi majd a csirkeszarszagot. Így is tett, a szar meg csak dagadt-bűzlött, s minthogy barátom akkoriban nem ivott pálinkát, igencsak megsínylette ezt a szomszédságot. Idővel sietősen elköltözött.

Apropo: csirkeszarszag!
Ha valamit utáltam kisiskolás éveimben, az a Kodály-módszer volt. Kész csoda, hogy magát a zenét nem sikerült megutáltatniuk velem. Pedig mindent megtettek érte.

Nem tudom, hogyan él mások emlékezetében, de nekem úgy tűnik, hogy a kodályi világban állandóan jelen voltak a különféle kaparászó, káráló, csipkedő, kotkodácsoló baromfiak. Rettenetesen undorodtam ettől. Tán elfogadom, hogy a madár sajnálatos módon állandóan jelen van az ilyen népi mitológiákban, csip-csip-csókák és vak varjúcskák formájában, de sokkal nehezebb elfogadnom, hogy ez a hosszú hajú, ősz Kodály, aki kis úttörők fejét simogatta, és a szolmizáció idétlen hangjai (do-do-dó, mi-fá-lá-ti- szo-szo-szó) mögül kacsintgatott rám, miért erősíti ártatlan gyermek-elmékben ezt az idétlen baromfi-képzetet. Miért áll például az a Gergely-járás című, halhatatlan Kodály-remekműben, hogy: „Elment a lúd vándorolni… nem ül többet az üllőre… majd hazajön sülve-főve”?
Miért kell a zenének állandóan a baromfiudvarban tartózkodnia?

És a legborzalmasabb az egészben az, hogy ezt a tollakkal, karmokkal, csőrökkel teli szörnyűséget ártatlan gyermek-agyaknak tálalják fel. Kész csoda, hogy ezt a tollas förtelmet nem azonosítottam a zenével, és nem undorodtam meg tőle egy életre.

Azért persze itt kísért az öreg, mert e baromfi-motívum látszik visszatérni alábbi halhatatlan kétsorosomban is:

Halott Kodály
Ne kotkodálj

2007-01-03

Kotkodács” bejegyzéshez ozzászólás

  1. A halhatatlan kétsorosod nem egészen eredeti, egy kritikusa még a harmincas években ezt írta:
    “Kot-Kot-Kot-Kot-Kotkodály,
    Zoltánka, ne komponálj!”

Minden vélemény számít!