Hogyan állítsuk meg a bombát

tudósítás az izraeli kabinet szupertitkos üléséről

A kormányülés egy későesti órára lett kitűzve. A tévéhíradók aznapi adásai befejeződtek, és az újságok szerkesztőségeiben már a másnapi anyagon dolgoztak. Egyik újságíró, vagy szerkesztő sem gondolta volna, hogy az izraeli kormány ebben az órában gyűl össze az ország történelmének egyik legdrámaibb ülésére.

Az attól való félelem miatt, hogy a tárgyalás témája kiszivárog, a miniszterek korábban figyelmeztetve lettek, hogy titokban érkezzenek. Segítők nélkül, szóvivők nélkül, titkárnők nélkül. Csak a személyes sofőrjük kisérte őket a miniszterelnöki irodába, ami úgy volt meghatározva mindegyikük munkanaplójában, hogy “személyes találkozó a kormányfővel”.
Egyenként, némán lépkedtek fel a márványlépcsőn az első emeletre. A kormányfői irodába és ülésterembe vezető akvárium bejáratánál elváltak a testőreiktől, akik az ajtóban gyülekeztek.

Egyedül ezek, a fontos személyiségek biztonságát védő egységnek az emberei tudtak a titkos találkozó tartalmáról. A hét elején egy különleges találkozóra lettek berendelve a Tel Aviv-i hivatalba, ahol a biztonsági egység vezetője lokanikus hangon beszámolt nekik a tervezett kormányülésről, és a teljes titoktartás szükségességéről. A testőrök, akik feladatukból eredően a kormányhivatalok anyagainak a védelméért is felelősek voltak, utasítva lettek, hogy ezennel a legmagasabb szintű titoktartási eszközöket foganatosítsák. Különleges módon “Az anyag hűségesei” névvel lettek definiálva, és ők maguk adták át a minisztereknek az ülésre előkészítő anyagot. Később, miután egyértelművé tették, hogy semmi nyoma nem maradt a titkos anyagnak, megsemmisítették az összes iratot. Utasítva lettek, hogy mindegyik képezze ki az általa biztosított minisztert, hogyan kell megőrizni a teljes titkosságot. A kormánytagok, tudatában léve az ügy érzékenységének, meglepő fegyelmezettségről tettek tanubizonyságot. Egyetlen szó sem szivárgott ki az ülásről.

Ez: mi, ellenük

Az információ néhány nappal korábban, 2008 nyarának közepén érkezett Izraelbe. Ez egy végtelennek tűnő, majdnem egy évtizedig tartó, a Moszad által végzett információgyűjtés csúcspontja volt. Titkosügynökök, technológia, diplomácia, kémholdak, mindez fel lett használva, hogy a lehető legpontosabb, és legfrissebb helyzetképet adjon Izraelnek az “iszlám bombáról”.

Sok mélypont és nem kevés aggódás volt ezekben az években . Az iráni atomprogrammal kapcsolatban sokszor érezte Izrael, hogy a teljes sötétségben tapogatózik. Úgy tűnt, hogy az irániaknak sikerült mindenkit félrevezetni. Még az izraeli titkosszolgálatot is. Ha érkezett is valami információ, túl sok kérdőjel maradt vele kapcsolatban. Kémeket kettősügynöknek hittek, és attól tartottak, hogy épületeket, melyek korábban működőnek lettek észlelve, az irániak csupán félrevezetés végett építették. Még akkor is, ha az információ valós és ellenőrzött volt, távol volt attól, hogy teljes legyen.

A legszörnyűbb az egészben az a tudat volt, hogy egyedül vagyunk. Hosszú évekig minden lehetséges eszközzel próbálta Izrael meggyőzni a világot, hogy nem csak a mi problémánkról van szó. Nem volt egyetlen vezető, tábornok, vagy titkosszolgálati képviselő, aki bármilyen külföldi vezetővel való találkozáskor ne tette volna az iráni fenyegetést a tárgyalás központjába. Titkos információk lettek “kiszőkítve” és továbbküldve más országok titkosszolgálataihoz, hogy bizonyítsuk, hogy Izrael csak az első állomás. Az volt az üzenet, hogy a “Sihab” rakéta, ami ma eléri Tel Aviv-ot, hatótávolsága meg lesz hosszabbítva, hogy elérje egész Európát, később pedig az USA-t is. Aki szemet huny Izrael fenyegetettségére – közölték nyugati vezetőkkel -, arra ébred majd, hogy az egész szabad világ léte fenyegetve van.

Néha úgy tűnt, hogy sikeres az érvelésünk. Az atomenergia-ügynökség több jelentése egész sor Biztonsági Tanácsi-i döntést hozott maga után, melyek lényege Irán elleni gazdasági szankciók életbeléptetése volt. Az Irániak érzékeltették, hogy fáj nekik, előtérbe helyeztek nőket és gyerekeket, hogy kifejezzék: az érzéketlen és közönyös nyugat miatt éheznek és nincstelenek az ártatlan polgárok. Azt is megengedték, hogy szorosabb külföldi ellenőrzés alá vonják az atomlétesítményeket, és a próféta szakállára esküdöztek, hogy szándékaik tiszták, és mindaz amit fejlesztenek csupán tudományos és védelmi célokat szolgál, és soha nem lesz szándékukban “egyetlen”- így fogadkozott Ahmadinejad egy ünnepi beszédében – “legitim állam ellen sem felhasználni”.

A legtöbb Európai országot, Kínát és Oroszországot ez meggyőzte. Jeruzsálemben ezzel szemben rettegtek, hisz Irán nem ismeri el a cionista képződményt, és nyilván nem lát benne “legitim államot”. Íme a bizonyíték arra, hogy a szép szavak mögött nem csak hogy Irán veszélyes maradt, mint amilyen eddig is volt, hanem velünk szemben kifejezetten támadóak a szándékai.

De minden próbálkozás a figyelmeztetésre és a meggyőzésre kudarcot vallott. A teheráni anya segélykérő kiáltása, hogy nem tud kenyeret adni a gyerekének, felülkerekedett az izraeli politikusok “második holocaust”-tól figyelmeztető hangján. A klasszikus Európában visszarettentek az erőszak alkalmazásától, Moszkvában és Kínában meg az Iránnal kötött óriási üzletek biztonságát féltették. Az egyedüli állam, mely szinte teljesen elfogadta az izraeli állításokat az USA volt, de a kormány – ötéves véres iraki háborútól megtépázva, és az ellenzék által folyamatosan politikai útvesztéssel vádolva – nem vette fel a kesztyűt. A befolyásos zsidó lobbik állandó nyomása, valamint a kormány és az akadémia “ítélet napját” hirdető haragprófétáinak figyelmeztetései sem tudták meggyőzni a legyengült elnököt.

Két kadencia után, melynek során Amerika elszenvedte történelmének legnagyobb terrortámadását, és két vitatott háborúban vett részt, Bush előrehozott nyugdíj előtt állt. Zárt ajtók mögött beszélt ugyan egy Irán elleni katonai támadás jogosságáról, utasította is a védelmi minisztériumot néhány katonai forgatókönyv előkészítéséről (melyek között egy atomlétesítmények elleni, több száz tenger-föld rakéta egyidejű támadása, befejező szárazföldi behatolás nélküli verzió volt a favorizált), de a hozzáértők tudták, hogy maga az elnök is tisztában van vele, hogy nem áll módjában egy harmadik háborút kirobbantania közvetlenül a hivatali ideje lejárta előtt.
Egy ilyen háború példátlan méretű iszlám terrort indított volna el amerikai célpontok ellen, és megalázó vereséggel végérvényesen megpecsételte volna a republikánusok sorsát a közelgő elnökválasztáson.

Az irániak ügyesen felfedezték ezeket a gyenge pontokat. Kifelé folytatták a mérsékeltség és az együttműködésre való hajlandóság sugárzását, de a felszín alatt teljes erővel a gázra tapostak. Míg Bécsben és New York-ban minden egyes tárgyaláson részt vettek és édeskésen beszéltek, a tudósaik – közvetlenül a teheráni elnöki palotából kapva az utasítást – folytatták az előrejutást, tudva, hogy minden egyes támadás nélküli nap után még egy kis pipát lehet tenni az atombombához vezető úton.

Most, vagy soha

A miniszterelnök ment be utolsónak a tárgyalóterembe a kormány titkárával és a katonai titkárral kísérve. 12 miniszter ült feszülten a teremben és mellettük a biztonsági szolgálatok főnökei: a Moszad, a Sabak, az Amman vezetői, a vezérkari főnök, a légierő parancsnoka és még néhány hivatalnok, köztük az atomenergia-ügynökség viszonylag új vezetője, Shaul Harev alezredes. Az ő emberei elemezték ki a legutóbb kapott információt, és egyértelműen megállapították: “Most, mielőtt túl késő lesz.”

Meir Dagan, a Moszad vezetője szólalt fel először. Tárgyilagos módon, felesleges drámaiság nélkül közölte ismét az információt, melyet korábban már mindenki megkapott: az irániak összeszerelték az első atombombájukat, és a közeli napokban kísérleti robbantást hajtanak végre, hogy bizonyítsák a világnak atomképességüket.

Mint ahogy várható volt, senki sem szólalt meg. Dagan folytatta és elmondta, hogy az utóbbi években Izrael gyanította, hogy a Natanz-i urándúsító gyárral párhuzamosan Irán egy másik, titkos gyárat létesített Esfahan mellett. Míg a világ figyelme Natanz-ra összpontosult, sikerült nekik többezer centrifugát működtetni a titkos gyárban, dúsított urániumot létrehozni bennük és jóminőségű hasadó anyagot gyártani. “Már van 25 kg dúsított urániumuk”- közölte Dagan -“és ez a mennyiség elég egy 50 kilotonna erejű bomba létrehozásához, ami nagyobb erejű, mint a Hirosimára ledobott atombomba”

Más körülmények között, korábbi kormányokban, lettek volna miniszterek, akik bírálták volna a titkosszolgálatokat, az ügynököket, és az eszközöket, az Irán elleni kémkedésbe beleölt milliárdokért, valamint a visszhangzó kudarcért, melyet Dagan most közvetetten bevallott. De ebben az órában, a bemutatott információval szembesülve, mindenkinek világos volt, hogy nem ez az alkalmas idő a bírálatokra. Dagan befejezte, és a kormányfő így szólt: “Azért jöttünk össze, hogy egy Irán elleni támadásról tárgyaljunk. A légierő parancsnoka mutatja be a tervet.”

Kicsit több, mint négy évig szolgált Sakdi a légierő parancsnokaként. Áprilisban kellett volna távoznia, de az iráni atomfenyegetés miatt felkérték, hogy maradjon még egy évet. Alapos természetét, és a reál-dolgokban megmutatkozó tehetségét (mint ahogy matematikai és számítógépes diplomáit is) a végsőkig kihasználta, hogy megtanuljon minden lehetségest az atomról úgy általában, de különösen az iráni atomról.

2008 nyarán csak kevesen voltak az izraeli biztonsági szolgálatokon belül, akik hozzá hasonló tájékozottsággal rendelkeztek az iráni fenyegetést illetően, és nem volt tőle alkalmasabb személy az Izrael történelmének legfontosabb és legbonyolultabb akcióját levezetni.

“Már évek óta készülünk erre a pillanatra”- kezdte Saksi, és hangjában érzékelhető volt az izgalommal vegyes meghatottság. “Hadd kezdjem talán azzal, hogy holocaust-túlélők gyermekeként száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy szükséges ez az akció, és most kell végrehajtani.”

Még néhány bevezetőmondat után a légierő parancsnoka ismertette a tervet. Emlékeztette a minisztereket arra, hogy már több mint egy évtizede a légierő felszerelkezett hosszútávú vadászgépekkel, melyek képesek Iránig repülni. Először Boeing gyártmányú F15i-ös repülőkkel, aztán több mint száz, Lockheed Martin gyártmányú F16i-osokkal. “Az elmúlt években”, mondta, “minden pilóta többszáz órát repült az esetleges Irán elleni támadást gyakorolva. Modelleket építettünk a Negev sivatagban, modellrepüléseket végeztünk Törökországban. Mindezt azért, hogy készek legyünk erre a pillanatra.”

Ez nem az iraki reaktor

Sakdi megnyomta a laptopja enter-jét, és a kivetítőn teljes falszélességben megjelent Irán térképe. Még egy gombnyomás, és egymás után láthatóvá vált a támadás öt célpontja. Az új urándúsító, amit Esfahan mellett nemrég fedeztek fel; az ismert urándúsító Natanz-ban; a szintén Esfahan-ban lévő gyár, ahol a szilárd urániumot gázzá változtatják; a befejezés előtt lévő nehézvíz-reaktor Arak-ban; és az oroszok által épített reaktor Busher-ben.

A Sakdi által vázolt akció bonyolult és veszélyes volt, a siker esélye távol volt a tökéletestől: “A repülők a légierő több bázisáról párhuzamosan emelkednek majd fel, hogy ne keltsenek gyanút. Alacsony repüléssel átrepülnek Jordánián és Szaúd-Arábia légterén. Onnan még alacsonyabb magasságban folytatják a Perzsa-öböl mentén, abban a reményben, hogy a térségben sűrűn telepített amerikai radarok nem fedezik őket fel.” Az egyik miniszter kérdésére válaszolva gyorsan közölte a kormányfő, hogy úgy döntöttek, az amerikaiakat nem értesítik előre a támadásról, kétszeres aggály miatt: kiszivárogtatás, ami nem csak megtorpedózza az akciót, de a későbbi véghezvitel esélyét is teljesen tönkreteszi, másrészt a várható nemzetközi diplomáciai nyomás, ami szintén megakadályozza Izraelt az akció végrehajtásában.

Sakdi folytatta: “Attól a pillanattól kezdve, hogy behatolunk az iráni légtérbe, még legalább fél órát kell repülni minden célponthoz – a támadásig. Maga az út tele van akadályokkal, és fenyegetésekkel, kezdve a repülők korai felfedezésétől (barát, vagy ellenség által) egészen a magában Iránban leselkedő veszélyekig. Tavaly az irániak korszerű, “Pancer” típusú (SA-19) föld-levegő rakétákat vettek az oroszoktól , melyekkel a nyugati világnak még nem kellett szembenéznie, és nem világos, hogy mi hogyan fogunk helytállni vele szembe. Feltételezzük, hogy Iránnak van hosszútávú légvédelmi rendszere, mint például az orosz S400, ami már 60 km távolságról képes fenyegetni a repülőinket. A reaktorokat is légvédelmi rendszerek védik, és az iráni légierő is a legmagasabb készültségben van egy esetleges támadástól tartva. Ezért, a támadó repülőkön túl minden célponthoz csatoltunk még 4-4 F15i-ös vadászgépet, hogy biztosítsuk a légifölényt.

“Magát a támadást 40 vadászgép fogja párhuzamosan végrehajtani, nyolc F16i-os minden célpontra. Mint ahogy tudjátok a költségvetés tárgyalásának üléseiről, kevés bunkerbehatoló bombánk van, ezért úgy fogjuk irányítani a rakétákat, hogy mindegyik az utánnajövőnek készíti elő az utat. Mivel az irániak mélyen a földbe építették az atomreaktoraikat, és vastag vasbetonrétegeket húztak feléjük, reméljük, hogy intenzív, folyamatos támadással sikerül jelentős kárt okozni mindegyik reaktorban.”

Az egyik miniszter közbeszólt, és a siker esélyéről érdeklődött. “Nem nagy az esély, hogy teljesen megállítjuk az iráni atomprogramot, és nagyon is lehetséges, hogy nem sikerül megsemmisíteni minden célpontot,” válaszolt a vezérkari főnök, Gabi Askenazi, “de ahogy a légierő parancsnoka fogalmazott: “jelentős kár okozása” nem feltétlenül a célpontok teljes megsemmisítését jelenti. A centrifuga-gyárak nagyon érzékenyek, és annak ellenére, hogy mélyen a föld alatt vannak, nem képesek ellenállni a robbanás nyomán keletkező detonációnak, mert minden ilyen rezgés elmozdítja az érzékeny szerkezetek beállításait, és nagyon sok időbe telik, míg az egész rendszert újra sikeresen működtetni lehet. Abból a feltételezésből kell kiindulnunk, hogy vannak nekik további reaktoraik is melyekről nem tudunk, tehát nem tudjuk őket lerombolni sem. A hadiflottánk tengeralattjárói sem lehetnek segítségünkre, mert a rendelkezésünkre álló rövid idő nem elég arra, hogy a Perzsa-öbölbe érjünk velük, egyébként is az út átvezet a Szuezi-csatornán, ahol a legkisebb mozgásunk is szem előtt van, és azonnal jelezve van az egész világnak.”

Askenazi intett a fejével Sakdi-nak, aki folytatta: “Az út mentén néhány állomáson szétszórunk zavaró vadászgépeket, hogy meghiúsítsanak minden légvédelmi próbálkozást, és néhány összekötőgépet, az izraeli irányítóközponttal való folyamatos kapcsolat biztosítása, valamint az ellenséges radarhullámok megzavarása érdekében. Régebbi típusú F15-ösök fognak cirkálni az útvonal mentén, főként, hogy biztosítsák a támadó vadászgépek visszatérését, és az üzemanyagért felelős nehézgépeket. Szállítóhelikopterek, és rajtuk a 669-es különleges egység kommandósai landolnak majd titokban a szaúdi sivatagban, és ott fognak várni arra az esetre, ha mentőakcióra lenne szükség. De hogy világos legyen: nem nagy az esély, hogy teljes lesz a siker, és annak a valószínűsége, hogy minden pilótánk békében hazaér, a nullával egyenlő. Ez nem az iraki atomreaktor, ez teljesen más opera. Ebben az akcióban nyilván lesznek halottak, és netán hadifoglyok is. Ezen túl, az akció ideje alatt légierőnk nagy része távol lesz innen, így az ország légterének védelme minimális lesz.”

Sakdi helyet foglalt, de újra felállt, hogy hozzáfűzzön valamit: “Szándékomban áll teljes készültségbe állítani a “Nyíl”-légvédelmi rakétarendszert, és szétszórni az ország területén további rakétaállásokat egy azonnali iráni ellentámadás esetére. Feltételezzük, hogy a támadásunk pillanatában Irán nagy valószínűséggel rakétákkal válaszol majd.”

Az igazság pillanata

Csend volt a teremben. Az Amman vezetője az Iránból jövő veszélyen túl arra figyelmeztetett, hogy a támadás példátlan méretű válaszhullámot vonhat maga után: kezdve az Iránból kilőtt rakétákkal, a hizbollah északról jövő támadásán (melynek nagy valószínűséggel az egész rakéta-arzenálját felhasználja majd), valamint a megszállt területek arabjainak spontán lázadásán át, egészen a külföldi izraeli és zsidó célpontok elleni -előre eltervezett- terrorhullámig. “És mindezek ellenére” mondta, “úgy gondolom, hogy muszáj sorsunkat a saját kezünkbe venni, és támadni.”

A vezérkari főnök is egyértelművé tette, hogy a támadás mellett van, és hozzá hasonlóan a Moszad és a Sabak vezetői is. Yuval Diskin a kezdeményezés és az elrettentés visszaszerzéséről beszélt, és közölte, hogy utasítást adott a világban szétszórt izraeli és zsidó létesítmények, valamint az El Al repülőinek a védelme maximális megerősítésére. “Lehetséges, hogy le kell mondanunk néhány járatot” mondta, és hozzátette, hogy számítása szerint ha a területek palesztin lakossága fel is lázad, a zavargások többnyire helyiek maradnak. Sderot-ot és Askelont valószínű szkaddam rakétákkal támadják majd, és lesznek próbálkozások öngyilkos merényletek végrehajtására is, de ezen a területen “urai vagyunk a helyzetnek”, összegezte a Sabak-vezető.

Az ülés már a késő éjszakába nyúlt, és most jött a miniszterek sora. Többségük támogatták a támadást, csak kettőnek voltak fenntartásaik. Az egyik közülük azt javasolta, hogy a kormányfő haladéktalanul utazzon Washingtonba, és mutassa be az összes információt Bush-nak, abban a reményben, hogy neki sikerül meggyőzni az amerikaiakat, hogy lépjenek akcióba. A miniszterelnök, a biztonsági szolgálatok vezetőivel egyetértésben kinyilvánította, hogy semmi esélye sem lenne egy ilyen lépésnek. “Sajnos” mondta, “Bush már csak egy sánta kacsa. És még ha nem is volna az, egész Amerika mélyen benne van az elnökválasztási kampányban. A két vezető párt néhány héten belül megválasztják a jelöltjeiket, és semmi esély sincs arra, hogy ebben a helyzetben úgy dönt ott valaki, hogy támadnak. Magunkra maradtunk ebben a story-ban.”

A kormánytagok hallgattak, és a miniszterelnök szavazásra vitte a dolgot. Tizenegy miniszter -az egyik korábbi vonakodóval együtt-, a hadsereg által bemutatott támadás mellett szavazott. Egy tartózkodott. A miniszterek felhatalmazták a kormányfőt és a vezérkari főnököt, hogy további szavazás összehívása nélkül együtt döntsék el a támadás időpontját, kivéve természetesen, ha időközben valami rendkívüli információ jut a birtokukba, ami döntően befolyásolhatja a helyzetet. “Történelmi döntést hoztunk ma”, közölte a kormányfő, “az egyik legfontosabbat Izrael állam történetében.”

Kint már világosság derengett egy újabb forró jeruzsálemi nap reggelén, és a miniszterek elhagyták a termet. Egyikük sem gondolt alvásra. Egyikük sem oszthatta meg senkivel azt, ami ezekben a percekben kavargott a fejükben.

Egyedül a miniszterelnök, a hadügyminiszter, a vezérkari főnök és a légierő parancsnoka maradt a szobában. A kormányfő személyes irodájának a kanapéján ültek, és a lehetséges időpontokról beszélgettek. Sakdi augusztus 8.-át javasolta. “Ez egész, és kerek dátum”, mondta a hadügyminiszter, “08.08.08”.

Pont ekkor kezdődik Sanghajban a kínai olimpia”, mondta a légierő parancsnoka. “Az egész világ figyelme oda fog irányulni. Talán ez is növelheti valamelyest az akció sikerének esélyét.”

A miniszterelnök helyeslően bólogatott a fejével, aztán elkomorodott, és kiadta az utasítást, mely még sohem hangzott el ebben az irodában. “Hogy minden eshetőségre készen legyünk” mondta, “szereljétek fel a rakétáinkat atomtöltettel”.

2007 jún.22.
Ynet, héberről fordította: frankpeti

Minden vélemény számít!