Vörös riadó…

Ma van az első nap, amelyet külön kell töltenem Matantól, amióta elindult ez az őrület, és egy szemhunyást sem aludtam egész éjszaka. Végül felkeltem hajnalban, és úgy döntöttem, összeszedem egy kicsit a gondolataimat. Kávézom. Hallgatom a rádiót. Szól a zene. Egy pillanatra megszakad. “Vörös riadó Ashkelonban. Vörös riadó Ashkelonban.” Majd ismét felcsendül a dal. Nem figyelek rá, hogy helyesen írjak, nem rendszerezem a gondolataimat, nem cikket, vagy esszét írok, csak írok, írok, írok, mert írnom kell.

Írnom kell, mert pár napja életemben először tapasztaltam meg, milyen is az, amikor a sziréna bömbölése közben egymást ölelve állunk a lépcsőfordulóban, írnom kell, mert a rokonaim, barátaim összepakolt hátizsákokkal fekszenek le aludni, hiszen bármikor behívhatják őket, és írnom kell, mert nagyon hamar felismertem, hogy Izrael ebben a pillanatban nem csak a terror ellen harcol, hanem a nemzetközi sajtó ellen is, és a tudatlan emberek ítélkezése ellen is. Nyilvánvalóan tudjátok, hogy abszolút pacifista vagyok, és ellenzek bármiféle háborút, és hiszek a spiritualitás erejében, az “együtt” erejében, és a pozitív gondolkodás erejében, ugyanakkor kötelességemnek érzem, hogy – látván, milyen csekély információval rendelkeznek sokan, és látván, hogy itt-ott elkapott hírek alapján próbálnak sokan véleményt akotni – leírjam, ami tudok. Amiket tudok az ebben a pillanatban az életüket kockáztató barátaimtól, rokonaimtól, és amiket tudok, mert itt élek – immáron három éve. És nem is tervezem, hogy tovább állnék innen…

Bár röhögünk rajta, hogy a híradókban manapság “a zsiráfok idegesek a rock zenétől” típusú hírekről számolnak be, azért ideje belátnunk, hogy a médiának óriási felelőssége van a kialakult közel-keleti  helyzetben. A világ figyelme akkor terelődik Izraelre, ha „nagy” dolgok történnek, pedig a helyi híradások naponta szólnak Gázából érkező rakétákról, és a déli városokban dolgozó barátaim az elmúlt hetekben napi 2-3 riadóról mesélnek. Persze ez nem újdonság: Izrael déli részére utazni évek óta együtt jár azzal, hogy a nap bármely pontján megszólalhat a sziréna. Egy-egy Izraelre lőtt rakétát a nemzetközi sajtó meg sem említ– „történnek ennél fontosabb dolgok is a világban”-alapon. Ez sajnos mára oda vezetett, hogy amikor a rakéták Tel Avivot és Jeruzsálemet is elérték, és az izraeli hadsereg elkezdett arról beszélni: ideje bevetni a szárazföldi csapatokat is a Hamasz ellen, a világ nagyrésze nem értette, miért ez a „hirtelen” reakció. Ha beszélgetésbe bonyolódom külföldi fórumokon amerikaiakkal vagy franciákkal, és megemlítem nekik, hogy Izrael naponta szenved rakétatámadásoktól, egész egyszerűen hazugnak neveznek, hiszen „ha ez igaz lenne, ez mindig benne lenne a hírekben.” És nem hibáztathatom őket… honnan is tudnának róla?!

Arról sem számol be a nemzetközi sajtó, hogy most ért véget a Tel Aviv Fashion Week, ahol a “feltörekvő tervezők” bemutatón egy arab dizájner kapta a legnagyobb tapsot, és hogy az egyik neves tervező, Tamar Primak azt nyilatkozta: számunkra nem léteznek határok, oda-vissza inspirálódunk egymás kultúrájából, és a ruháin épp úgy használ ősi zsinagógákból származó motívumokat, mint mecsetekből, vagy palesztín népviseletből származó elemeket. Nem számol be a világ a Kids Creating Peace munkásságáról sem (a szervezet, amelynek a könyveimből származó bevételem 11%át adományozom évek óta), akik zsidó és keresztény gyerekek szocializációját tűzték ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban tartanak foglalkozásokat Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra, és egymás kultúrájának megismerésére. Honnan tudnának róla az emberek, hogy együtt élünk, dolgozunk, tanulunk és játszunk az arabokkal, és hogy a zsinagógák és a mecsetek egymás tőszomszédságában állnak Tel Avivban, és soha, soha nincsenek konfliktusok? Nem hallanak arról sem, hogy naponta többszáz teherautónyi élelmiszer érkezik Izraelből Gázába, mert az ott élő emberek képtelenek eltartani magukat, a Hamasz irányítása pedig nem teszi lehetövé, hogy az övezet fejlődjön – hiszen a szegény embereket sokkal könnyebb meggyőzni arról, hogy az ő ellenségük Izrael, nem pedig a tudatlanság. Azt sem tudják, hogy Hamasz harcosa számára a helyi nők és gyermekek élő pajzsok, akik mögé bármikor elrejtőzhet, tudván, hogy az izraeli katona nem fog tüzet nyitni rá. Mindeközben az izraeli civilek a Hamasz számára épp olyan célpontok, mint az izraeli katonák.

Részlet a Hamasz alapokmányából: “Izrael addig fog létezni, amíg az Iszlám el nem pusztítja, mint ahogy másokat is elpusztított már korábban.” Az izraeli katonák nem Palesztína, a palesztínok, az arabok, a muzulmánok ellen, vagy egy földterületért harcolnak, hanem a terror ellen. A Gázában élő emberek nem Izrael, hanem egy terror szervezet elnyomásában élnek – az áramot és a vizet például mind a mai napig Izrael biztosítja számukra. Az izraeli katonák minden egyes újabb légitámadás előtt szórólapok százezreit szórják szét, hogy a civil lakosok maradjanak távol a Hamasz létesítményeitől. Tény, hogy a palesztín oldalon sokkal többen halnak meg, de az is tény, hogy az izraeli állam legalább annyit költ arra, hogy MEGVÉDJE a népét, mint arra, hogy fegyverkezzen. Gázában évtizedek óta pokoli állapotok vannak, de a Hamasznak eszébe sem jut a fegyverekre költött pénzből óvóhelyeket építeni – épp ellenkezőleg, örülnek neki, ha a nemzetközi sajtót körbehaknizhatják a sebesültek képeivel – ennek érdekében pedig játszóterekre és iskolákba rohannak a terroristák, ha Izrael légitámadásba kezd. Ha pedig nincs elég mutogatnivaló civil áldozat, Szíriában készült képeket hamisítanak meg, mintha most készültek volna. Ahogy Golda Meir mondta: “Akkor lesz béke, ha az arabok jobban szeretik majd a saját gyerekeiket, mint amennyire minket gyűlölnek.”

Az egyik hírportál mai cikkének a szalagcíme: “Izrael a középkorba bombázná Gázát”. Arról viszont szó sincs benne, hogy egymillió izraeli ül óvóhelyeken ezekben a pilanatokban a családjával, és hogy 800 rakéta érkezett Gázából Izrael felé az elmúlt 72 órában. Szíriában naponta 150 embert mészárolnak le augusztus óta – teszi ezt maga a kormány, a sajátjaival. Lehetséges, hogy a világnak két értékrendje volna – egy Izrael számára, és egy a világ többi része számára? A londoni öngyilkos merényletek kapcsán, vagy a new yorki ikertornyok összeomlásakor soha senki nem mondta azt: “hagyjuk csak szépen békén a terroristákat”. Ha Londont, New Yorkot, vagy Párizst bombáznák egy szomszédos kisvárosból, bármelyik nyugati állam kíméletlen katonai offenzívával védené magát – egy napot se várnának. Tisztelettel és szeretettel kérek mindekit, hogy tájékozódjon, mielőtt véleményt formál. Aki békét akar, nem engedheti meg magának, hogy a gyűlöletben megoldást lásson. Egyik oldalon sem.

“Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Hemingway

(szerző: Steiner Kristóf)

Minden vélemény számít!