A nyáj

Félév után ismát elmegyek a gyülekezetbe valami jó pénznek ígérkező fotó- és grafika-ügyben. Lekerekezem a biciklivel, bemegyek az előtérbe, és bekukucskálok a nyíláson. Mióta nem járunk, láthatóan megszaporodott a közösség létszáma. Dugig van a nagyterem lelkes emberekkel, hosszasan tapsolva megy a dicsőítés, két öreg néni körbejár és zászlót lenget.

A nemrég még pici lánykák már kidomborodtak, a nagylányok mégnagyobbra nőttek, magassarkúban tipegnek, fenékre feszülő farmerrel és miniszoknyával csábítják a fiúkat.
A betegek betegek maradtak, csak megszaporodtak.

Egy anyuka lenyomja a gyerekét a székbe miközben a sorok között táncol. Az éneklés végén az igeszónok szónokol az igéről: “Bizonyos korig el lehet verni a gyereket, azután már nem, akkor már késő” – mondja.

Az emberek betakaróznak, levetkőznek, helyet cserélnek, itt hideg a klíma, ott meleg. Vécére járnak, kávét isznak, közbeszólnak, kiegészítenek.

Körben a falakon még mindig az én fotóim lógnak, de a faliújságon már minden feladatkörből kitöröltek minket.

Néhány szemérmes nő kendővel köti be a fejét, egy vörösre festett tüskehajú asszony meg csörgő karperecekkel halad el mellettem, megszámolom őket, összesen kilenc van az egyik kezén, a másikon meg csak egy.

Magasrangú gyülekezetvezető jön oda hozzám, és csábítóan a fülembe súgja, hogy a múlt héten épp  köszönteni akartak, csak nem voltam itt. “Hú de nagyra nőtt a szakállad –súgom neki-, és hogy megőszültél!”

Hátulról megragad egy ismeretlen, de nagyon izmos férfi, és erősen megáld. Nem értem mit mond, oroszosnak hangzó idegen nyelven mormol valamit csillogó tekintettel. Hálálkodva kifejtem magam az öleléséből, kihátrálok az ajtón, felveszem a bukósisakot, felpattanok a bringára és hazahajtok. Útközben megint, -néhány héten belül már negyedszerre-, tüske fúródik a kerékbe.

– Biztos isteni figyelmeztetés, hogy ott kellett volna maradnod – súgja hívő lelkiismeretem.

– De munkába menet is többször kilyukadt a kerék – feleli az óemberem, miközben az emelkedőn tolja a defektes cangát.

– Nyilván figyelmeztetés, hogy kocsival kéne járnod. – közli az újember.

– A kocsi is defektes lett. – mondom nyugodtan.

– Akkor gyalog kellene menned – így az újember.

– A lábam is kibicsaklott és eltört – replikázik az ágaskodó óember.

– Mert Isten ellen lázadtál – mondja szerető alázattal az új teremtés.

– Dehát a hívő ember is megsérül. – makacskodok kicsit ingerülten.

– Valószínű a bűnei miatt… – zárja le az újember, és bár próbál határozott lenni, ahogy végignézek rajta, megállapítom, hogy nagyon megöregedett, megkoptatták az évek, legyengült. Bizonyára elhanyagolta a folyamatos megújulást, így belefáradt az óember kitartó gyűlölésébe, aztán idővel már az öldöklését is abbahagyta.

A nyáj” bejegyzéshez ozzászólás

Minden vélemény számít!