A Frankok frankizmusa

A Frank családon belül a frankizmusnak három fő iránya van: a vallási, az izraeli és a világi. Ezek az ágak látszólag kizárják egymást, valójában kölcsönösen függnek egymástól és táplálják egymást.
Az első irány: a hit őrzése, az elkülönülést vállaló életgyakorlat, a befelé forduló puritánság, a szokások megmásíthatatlan állandóságának a hirdetése a változó világ kérkedőnek tünő kihívásaival szemben. (11-12 Frank)
A második irány: Izrael állam feltétlen szeretete az ehhez tartozó cionista öntudattal szintén be tudja tölteni a frankistát. (2-3 Frank)
A harmadik irány: a még meg-/be nem tért, vagy már kitért frankisták vallástalan individualizmusa. (3-4 Frank)

A frankizmusnak ez a hármas az alapja: hagyomány, nemzet, világ. A Bibliában mind a három megtalálható: a papi, a nemzeti és az egyetemes. Érdekes, hogy most kinek mi a favoritja – a menny? az ország? a világ? Nyilván ezek többünknél többször is változtak már, vagy változni fognak még.
Elkerülhetetlen, hogy megértsük és elfogadjuk ezt a magunkban hordozott többszínüséget. Arról a hiedelemről nyugodtan lemondhatunk, hogy csak az egyik irányzat igaz és helyes, és ebből fakadóan érvénytelenítheti a másik kettőt. Nem könnyü rokonszenvezőn megérteni a frankizmus minden ágának egymással való ellentmondásos, másrészt meg egymást kiegészítő összefüggését.

A frankizmus több, mint papi vagy apai beszéd, még be nem fejezettként és velünk alakulóként kell felfogni. Az igazságnak nincsenek kivételezett és fölhatalmazott letéteményesei. Mindenki, aki franknak mondja magát, jogosult saját frankizmusának a megfogalmazására. Minden Frank a bölcsességet keresi. A bölcs pedig nem gyáva, nem törődik bele az elnyomatásába, és nem hagyja magát kirekeszteni, pusztítani. Igyekszik az ellene mondókat is megérteni, hogy a harcuk párbeszéddé alakuljon át, hogy végülis békességben összeférjenek. Elvetem a másokról alkotott rémképeket, a dicsőítő önképeket magamról, és nem engedem, hogy a megfélemlítő vallási zsargon felülkerekedjen a közvetlen emberismeretemen.

Vannak  nem istenhívő és vannak istenhívő Frankok, akik valami oknál fogva szeretik ezt a sok hízelgést és hódolást az Úrnak, amit a lelkükben kell érezniük. Az alázat szemszögéből az Úr lobbanékony zsarnoknak látszik, de hiába van többünk ízlése ellen ez a gazda-cseléd viszony, a sors akár áld, akár sújt, végülis apai.
Nem kell (hisz nem is tudnánk) megszabadulni attól a ténytől, akár ajándéknak, akár tehernek fogjuk fel, hogy Franknak születtünk.
Minden Frank másképpen frankista. Én magam megpróbálom leírni, hogy mit gondolok, nem bujkálok, nem titkolok semmit. Hogy hívő frankista vagyok-e vagy önállóan gondolkodó hitetlen Frank? Dekára? Centire? Vagy hogy? Egy fanyar mosollyal beérem, ha azt mondják, hogy nem vagyok hívő, vagy ha azt mondják, hogy nem vagyok ateista. Szinte semmi dolgom sincs azokkal, akiknek az a hobbija, hogy valakit valamilyen közösségből kitagadjanak.
A különböző helyeken élő Frankoknak kár fárasztaniuk magukat annak bizonygatásával, hogy ők nem frankisták. Mert azok, és ez mindenkinek nyilvánvaló, de ez nem baj. Hogy a Frankok egy része többfelé tartozónak érezzék magukat, ez csöppet sem tetszik a vallásos frankistáknak, akik szeretik kemény vagy-vagyokra kötelezni az embert és az árulás vádját lebegtetni fölötte. Minden fundamentalizmus utálja a kettős vagy többes identitás eszméjét, és a kettő közül valamelyikről be akarja bizonyítani, hogy hamis, vagy nincs.

A józan ész azt diktálja, hogy az öntudatos magatartás sokkal jobb, mint az óvatos háttérbe húzódás. Most akkor eltussolni a különbséget vagy megjeleníteni? Miben különbözik a megjelenítés a fitogtatástól? Hogyan viselje az ember a hitét? Vagy inkább bízzon a nagy feloldódásban? A frankok többsége nem különbözteti meg magát az öltözetével, a hajviseletével, nem viseli magán emblémaként a hitét, nem hord semmilyen egyenruhát, megeszi azt, amit az asztalra tesznek, és nem érezteti, hogy amit mások esznek, az tisztátalan. Nem mindenki, de a többség.

Alkalmazkodunk, de különmaradunk. Egyikünk így imádkozik, másikunk úgy, mindenki tisztel valami magasabbat, ünnepélyesebbet, emberfelettit. Legtöbbünk – valami felszólításfélére – hiszi az istenit, és rágondolva felemelkedünk a mai napon, melyet megterhelnek a maga kisebb-nagyobb ügyei. Mind buzdít, hogy tudjunk kibontakozni a testi valóságából, hogy röptessük a szárnyas lelket, és tekintsünk vissza magunkra onnan fentről, hegycsúcsról, madártávlatból, búcsúzóan, mert minden csak hiúság és bűn.
(folyt. köv.)
végigolvasva a szöveget nagy blődségnek találtam, úgyhogy nem folytatom tovább…
(az írásban Konrád Györgytől vettem át gondolatokat :)

A Frankok frankizmusa” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Van egyáltalán a frankoknak frankizmusa? Emlékszem egyszer Zoli bizonygatta nekem, hogy márpedig a frankizmus nem létezik. :)

  2. Peti, neha meglepsz az egeszen ertelmes gondolataiddal.
    Lidia, nem emlekszem, hogy ilyen suletlenseget bizonygattam volna, tehat reszeg voltam.

Minden vélemény számít!