A munkahelyemen ismét lebegni kezdtem, úgyhogy itt a honlapon is több nyomom lesz, betü engem úgy segéljen.
Van egy hely, ahol a padlizsánt sütik, a fal másik oldala meleg, a tövében ülök, hátamat a kellemes falnak támasztom, csendes morajjal remegő téglák maszírozzák lelkemet.
Valószínű azért nem lettem vezérigazgató, vagy valami bíró, mert akkor nem ülhetnék minkaidő alatt sötét gyárpadláson a földön úgy, hogy nem hívnak telefonon, senki nem gondol rám, és én sem érzem úgy, hogy valamiről lemaradnék, vagy nem azt teszem amit illene.
Rövid munkaszünetekben a muszlimok imaszőnyegen, a zsidók imakendővel hajlonganak, a keresztyének szivük mélyén imádkoznak áhítattal, én meg minden nap fél órát a gyárkerítés tövében egy nagy hangyaboly mellett guggolok és meglesem a hangyák életét. Némelyik mintha szemkontaktust keresne velem, megáll, rámnéz, de én nem törődök az ilyennel, engem inkább azok érdekelnek, akik izegnek mozognak, és rám se hederítenek. Néha úgy tűnik, hogy egyiket másikat már megismerem, de valahogy mindig elvesztem a fonalat.
A folyton engem mustráló biztonsági kamera alatt régen nincs az az érzésem már, hogy megfigyelnek, és ezért máshogy kellene viselkednem, vagy illene mondanom valamit a kamerába magyarázva, hogy mért guggolok hangyanézőben munkaidőben.
Tegnap, míg anyu a sokórás kemoterápiás kezelésen volt, én a felső kórházfolyosó ablakából kukucskáltam le a parkolóba, az ott szaladgáló emberkék nem is sejtették, hogy meg vannak figyelve , fel se néztek rám, pedig számon tartottam őket, ha mégis felemelik tekintetüket, rájöhettek volna az igazságra, bár hasznot nem húztak volna belőlem, annyi szent.
