Sátor, ünnep

Mikor zuhanyzás után megtörülközök, magamra tekerem a nagy puha törülközőt és kijövök a fürdőszobából, sokáig magamon hagyom, mert szeretek így forgolódni, ennek olyan szállodás hangulata van. Ha elmegyek Magi mellett, néha váratlanul a fenekemre csap, sőt a legutóbb azt mondta hogy lerántja rólam, „nehogy már!”, sivítottam, „a gyerekek előtt?!” és elszaladtam. De nem is erről akartam írni, hanem a Szukkót-ról.

Nehéz összegezni a sátoros ünnepet, eleve nem tudok összegezni, mert szétfolynak a gondolataim, ha egyáltalán vannak, mostanában általában nincsenek. Úgy kezdődött, ha emlékezetem nem csal, hogy elengedtem a kocsikormányt, és egyik kezemben sajtos szendviccsel hadonászva, a másikkal meg kúlos mozdulatokat téve a fejem körül, a Reuven által direkt erre az útra készített cédémuzsikára táncolni kezdtem az országúton, a gyerekek mondták is, hogy de ciki, hogy ilyen apánk van, meg persze vagány is, de mégis égő. Több kocsi utánunkeredt, hogy nézzék a kopasz látványosságot, pedig legszívesebben ők is táncoltak volna, kis képmutatók, de könnyebb volt beleskelődni más kocsijába. Irány a midbár (sivatag, heb. a szerk.)! Ünnep van!

Ja majdnem kifelejtettem, hogy közvetlen ezt megelőzően a gyárban egy gőzcsap téves megnyitása miatt lesántultam, majdnem a szemem világát is elveszítettem súlyos égési sérülésekkel, de most erre nem térek ki, örüljünk annak, hogy enyhén dagadt térddel és sziszegős sántikálással megúsztam. Ezt csak a tervezett sivatagi túra miatt jegyzem meg, mármint a sántítást.

Szóval a sátoros ünnepen volt sátor, ünnep is, de csak a tukult ünnepeltük (etióp sátor), meg főleg a sivatagot. A vallás most kimaradt, persze lehet, hogy a természet szeretete is egy vallás, pap nélkül, homokos, szélviharos templommal. Viszont hitvita az volt, de csak egy félreértés miatt, bocsánatot is kértem tőle, tényleg nem akartam senkit megbántani. Mindenkinek legyen a hite szerint.

Sivatag! Csak az a fontos! Hát nem arra született az ember, hogy örömet érezzen!? A boldogságra? Hát nem erre vagyunk? És hát mi nagyobb boldogság van annál, mikor az ember kimegy a sivatagba és olyan szorosan összeölelkezik vele, hogy már azt se tudni, melyik az egyik és melyik a másik, hogy hol van az egyik eleje és a másik vége. Ő kinyílik, én bemegyek, de amint beértem, rögtön úgy érzem, hogy megfogott és én megadom magam neki, mintha enne, zabálna, birtokba venne, én meg készséggel hagyom neki, sőt, még biztatom is, ő megragad és nem ereszt el soha többet.

Öreg túrabarátom egyszer mondta is, hogy szerinte a legszebb halál lezuhanni a sivatagban egy szakadékról, aztán néhány nap múlva megtalálják a csontvázadat, beazonosítanak,  kicsit gyászolnak és ennyi. Ja és majd mesélik az ükunokáknak, hogy a papa szerette a sivatagot, ott is halt meg szegény.

Képek a kirándulásról >>

Ez is érdekelhet

Sátor, ünnep” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Óriási ez a sátoros cikk, mintha azt írtad volna, amit én diktáltam….
    Még ilyet! Még a képek is sivtagszagúak, érthetetlen hogy van időd még meditálni is a sok kattintás mellett.

    Ui. Kicsit nehéz megtalálni a sok blog, site, archiv, stb . közt az igazit.

Minden vélemény számít!