Marás

Az elmúlt időben zsúfolt napjaim voltak. Megmart egy fekete skorpió, és egy méhecske, Reuven mutálni kezdett, majdnem megöltek a benzinkútnál, Eytan elveszett, egy vallásos munkatársam kedvéért rendszeresen zsoltárokat olvasok fel a ruharaktárban. Tegnap majdnem az imaszíjat is rámerőltette.

Néha tükörbe nézek. Ezek nem pattanások a homlokomon, hanem éjszakai szúnyogcsípések, mert a lepedő nem fed be, vagy álmomban lecsúszik. Kopasz vagyok, dehát nem is titok, hogy nem minden fenékig hajzuhatag.

De szörnyenrég írtam, valahogy leszoktam róla, biztos a féjszbúk miatt is, nem tudom. Hogy kell írni? Úgy érzem, hogy egyre komolyabb az élet, és ez furcsa érzés. Valahogy megváltoztam, nem is vettem észre, például nincs kedvem írni, illetve nem tudom, hogy le akarom-e írni a dolgokat, akarom-e, hogy olvassanak. Annyira nem érdekes, hogy leírjam, ami meg mégis, azt inkább magamban tartom.

Nem fogok írni az izraeli aktuálpolitikáról sem, mert milyen dolog már az.

Nemrég kerestem egy képet itt a honlapon, és megint beleakadtam abba, hogy régebben sokat, meg értelmeseket írtam ide. Nem tudom, hogy akkor most lusta , üres, vagy csak szótlan vagyok. Persze tulajdonképp mindegy is.

Egyébként itt belül jól vagyok, és ez a lényeg.

Minden tökjó lenne, ha utol tudnám érni magam. Szóval szerintem az a helyzet, hogy mikor felnövünk, a lelkünk egyszerűen lassabban halad, mint a testünk, mert meg-meg megáll, bámészkodik, meg röhög dolgokon, és akkor lemarad, és akkor nincs összhang, és a végén sosem jutok oda, hogy ne legyen semmi a listán, ami elintézésre vár.

Persze semmit sem változtam, úgy értem, talán mégis. Egy picit. Nyugodtabb lettem. Nem sietek és nem siettetek.

Meleg van, kiszárad az ország. Hasztalanul erőlködik az óemberem, hogy csak néhány csepp vizet csorgasson le a mohó wc torkán.

Emberek. Húú de unom az embereket! De tényleg. Olyan ritka egy jó beszélgetés. Igazi kérdésekkel, igazi válaszokkal és igazi csönddel.

Mára elég ennyi. Most igazi csönd lesz.

Ez is érdekelhet

Minden vélemény számít!