Terpeszben

Kint állok egy hatalmas tér közepén, az ebédutáni kávémat kortyolom, a szél hátbakap, megbillent. Széttekintek, a mezőn erdei pockok bújnak ki a fák közül, dúdolok örömömben és nyelveken szólok. Hosszú árnyékomon nyugszik tekintetem, csinos vagyok, meg kopasz.

A gyári emberek szomorkásak körülöttem, hangosan fütyörészek, hogy hesegessem a bút, de rekedtesen hangzik, inkább elnémulok.

Mostanában azért járok ki az egyik hátsó ajtón, mert a túlsó hegy oldalában, az arab falu felett felfigyeltem egy furcsán szabályos kőképződményre, mely nem hagy nyugodni. Zsebredugott kézzel terpeszbe állok, hunyorogva a távolba tekintek és azon tűnődöm, hogy mi lehet az, de sehogy sem jövök rá. Egy nyúlfogú drúz barátom megsajnál és felajánlja, hogy egyszer elmegy velem oda, és majd közösen felfedezzük a hosszú kővonal rejtélyét. Persze lehet, hogy csak azért jönne velem, mert néhány éve elütött a targoncájával, eltörte a lábam, és azóta is a lelkiismerete cincálja a boldogtalant. Egyszer már sivatagi túrára is bejelentkezett nálam.

Didergő ujjaimmal körbefogom a forró kávéspoharat, de kabátot nem veszek fel, hogy csontjaimig hatoljon a fagyos szél, érezzem erejét. Itt vezetem le makacsságomat, hogy mikor emberekkel érintkezek, kellően hajlékony és nyájas lehessek.

Terpeszben” bejegyzéshez ozzászólás

Minden vélemény számít!