Vali

Döbbenetes, hogy én, akinek fogalma sem volt róla, miként alakulnak a dolgok, ma már pontosan tudom, mi történt.

Néha eszembe jut, hogy a legjobb barátom egy Vali nevű lány volt. Az utcánkban lakott, copfokat hordott, és barna szeme szinte mindig nevetett. Az osztályban csúfoltak bennünket, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, de a sok nyelvöltögetés sem térített el bennünket egymástól. Csendesen elvoltunk kettesben órákig. Minden alkalommal kitaláltunk valamiféle új játékot. Ha elváltunk, integettünk egymásnak. Egyszer azt játszottuk, hogy megesküszünk egymással. Ezután már nem sok emlékem van a kislányról. Azáltal, hogy megesküdtünk, érdektelenné váltunk egymás számára.

Néha eszembe jut, mennyire szerettem az óra ketyegését. Éjjel, ha felébredtem, szerettem hallgatni egyenletes ketyegését, megnyugtatott, hogy halkan, de állhatatosan ketyeg a régi vekker. Néha percekig hallgattam ezt a ketyegést, aztán boldogan konstatáltam, hogy megbízhatóan egyenletes, egész biztosan folytatódik, alhatok tovább. Nyugodt éjszakáimat köszönhetem a ketyegésnek. Ma is hálás vagyok érte.

Most azt kérdem harminc évvel később: volt-e azóta annyira teljes az elmélyülés, mint abban az utcában, ahol minden háznak, minden kerítésnek, minden kapunak, a falaknak, plafonoknak, székeknek, óráknak olyan egyéni arca volt? Szemléltem-e azóta is valamit olyan mohósággal, mint a kézközelbe eső dolgok felületét, az abroszt az ebédlőben, az ágyhuzatot, a függönymintákat anyuék szobájának ablakán, a baptista gyülekezet fapadjának erezetét? Tudtuk egymásról, hogy kinek milyen kacat rejlik a fiókjában, és ki mennyi sütit vett a tálcáról, ismertük egymás összes fizikai tulajdonságát: kinek büdös a lehelete, ki erős és ki köpköd beszéd közben.
Döbbenetes, hogy még mindig olyan élesen emlékszem mindenre, ami akkoriban történt. De az a legdöbbenetesebb, hogy pontosan annyi idős vagyok, mint a szüleim annak idején. Az a döbbenetes, hogy én, akinek fogalma sem volt róla, miként alakulnak a dolgok, ma már pontosan tudom, mi történt. A kis Frank Péter ismeri az eredményeket, választ kapott a megválaszolhatatlan kérdésekre, feltárult előtte a jövő. Hát nem döbbenetes?!

Együtt volt a család Tibin és Lacin kívül, akik most Mo.-on vannak. Zsuzsi is eljött Kornéllal. Apuéknál ebédeltünk, aztán átvonultunk hozzánk ‘terroristázni’. Ez egy olyan játék, ahol jókat lehet veszekedni és kiabálni. Előbb az ártatlanok, aztán a terroristák győztek. Késő este még hazaszállítottam Vilit és Zolit a kibucba ahol sorsdöntő és életbevágó dolgokról beszélgettünk. Zsuzsiékat Mocsár vitte haza.

A gyülekezetbe, mint akkor, ma is különféle emberek járnak. Van aki lop a perselyből, mások adakoznak, némelyek nem adnak be a közösbe, de nem is vesznek el belőle. Az utóbbiak becsületes emberek, de zsugorik. Kapzsik. Az adakozók között is vannak képmutatók. A közösség vezetői nyomorult emberek, ezt magamról tudom, de Yossit is elég jól ismerem. A szentebbek messze elkerülik a testvéri közösséget. Az egyikkel éppen ma este beszélgettem az új kávéházban, korsó sört szorongatott a kezében, pisilni járt a vécére, nem volt ott a kedvenc pincérnője.
– Nincs olyan nap, hogy ne imádkoznék. -közölte, és elnyomta a cigit.
– Imakönyvből? –kérdezte egy kételkedő –vagy étkezés előtt?
– Nem. –válaszolta. Csend volt, a galileai hegyek friss levegőjét csapta arcunkba a szél.
– Tudjátok –szólalt meg valaki, témát váltva -,hogy ezek életünk legszebb percei, mikor itt ülünk így együtt, és beszélgetünk.
És valóban, most, hogy belegondoltunk, tényleg boldogok voltunk, ha ezt nem is éreztük különösképpen, csak sejtettük.

Ma megmondtam a gyülekezeti tolvajnak, hogy tolvaj, jo lesz vigyazni, erre ő megigérte, hogy nem jön közénk többet, egyáltalán nincs ránk szüksége, ő nem is lopott, csak úgy látták többen, mintha lopott volna. Többször is úgy látták. Sírt. Könnyei végigcsorogtak az arcán, és potyogtak le a bevásárlóközpont kövére. Könnyáztatta bevásárlóközpont.
A kabát, amit Magitól lopott, ott lóg a szekrényében, ahogy hűvösebbre fordul az idő újra felveszi majd, rég elfelejtette már, hogy a holmi lopott.
Igazam volt? Nem biztos, de ez kit érdekel. Az élet nem feltétlenül abból áll, hogy helyesen értelmezzük az embereket. Az élet abból áll, hogy félreértjük őket. Félreértjük őket még mielőtt találkoznánk, mikor még csak várjuk a találkozást, fálreértjük őket mikor velük vagyunk, aztán hazamegyünk, hogy elmesáljük valakinek a találkozást, és megint félreértjük őket. Ebből tudjuk, hogy élünk: nincs igazunk. Talán az lenne a legjobb, nem törődni vele, hogy igazak vagy igaztalanok vagyunk az emberekhez, csak élni bele a világba. De aki ezt meg tudja tenni – hát, jó neki.

Itt az újév, a zsidó. Sok üdvözlőkártya, jókívánságok, az emilem is tele brachot-tal. Az új sétálóutcán kirakodóvásár, rengeteg ember, Magi nem tud bemenni a kenyonba.
– Akkora tömeg volt, – mondta kedves párom – hogy már csak egy bomba hiányzott. Ez a sétálóutca is merényletre rendeltetett.
Valahol igaza lehet.
Halat eszünk ebédre, alma mézbe, legyen az új év jobb, biztosabb, pénzesebb.
Shana tova!

Ma újra jött a tolvaj, de belátta tettét, mondta nekem, elnézést kér, többé nem fog lopni. Mikor a “térdre ereszkedünk előtted…” kezdetű éneket énekeltük, térdreereszkedett és zokogott, többen megfordultak, bámulták egy kicsit, aztán visszafordultak. Úrvacsorát is vett. Láttam amint veszi el a kenyeret és kapja befele. Megint sírt. Minek sír annyit? Idegesített a sok sírás.

Ismét együtt ültünk a megszokott helyünkön, most Magi is csatlakozott hozzánk. Megbeszéltük a legégetőbb dolgokat, volt egy kis nézetkülönbség, nem mindenki értett egyet, van aki máshogy lát, nincs kikristályosodott véleménye, vagy csak nem akarja elárulni. Ez hangulattól is függ. Meg a társaság összetételétől is, természetesen.
Van aki azt gondolja, hogy néhányan közülünk egyenlőségjelet tesznek a mo.-i cigánykérdés és az itteni arabkérdés között. Súlyos tévedés.
Tibi beszélt a tulajjal, jól megy neki a kávézó, az egyik pincérnő cipruson volt, Keren-nek hívják, mi sokan vagyunk testvérek, titok, hogy mennyien. A tulaj kocsija nem valami menő, az a típusú gyerek, aki inkább befekteti a pénzét. Jól megforgatja.
Volt a szomszéd asztalnál két rendkívül furcsa figura. Többen helyet cseréltek közülünk, hogy ők is láthassák a jelenséget. Ez az ügy kb. negyed óráig kötötte le a figyelmünket.
Ki a legmagányosabb közülünk?

Az iskola felé menet hirtelen észrevettem, hogy Eytan csoportja kint van az oviudvaron. Ott volt az ovónéni, a gyerekek, kerestem a kisfiamat a tekintetemmel, de nem találtam. Kissé félrehúzódtam egy fa mögé, hogy az ovónőt ne zavarja a kukkolásom, és lesből pásztáztam tovább. Előbukkant a dadus, kiabált valakire, a gyerekek szaladgáltak, ricsajoztak, és akkor megláttam a fiamat. Nagy háromszög-fejével a kisvonat mögül rontott elő, végigrobogott a udvaron, majd ismét eltűnt. Vártam egy darabig, és nem szégyenültem meg, újra jött. Most lassan, szemlélődve közeledett, megállt középen, mint egy király, magabiztos volt. Én megremegtem, és hagytam, hogy a boldogság és a meghatottság könnyei lassan végigfollyanak arcomon.

Sokszor azon kapam magam, hogy nagyon szeretem a szüleimet. Anyut meg aput. Reuven-t kiveszem a suliból, otthagyom a játszótéren játszani, ő nem akar feljönni, én meg felmegyek hozzájuk, mert Eytanig még van egy fél óra. Ott ülök a fotelben, csinálok valamit, lényegtelen mit, és velük vagyok. Megemlítünk néhány dolgot, elfogadok egy kávét, egy sütit, belekukkantok a Szövetség újságba, el is vihetem, mondják mindketten, van belőle öt. Nincs különösebb mondanivalónk egymásnak, csak egyszerűen ott vagyok, mint egy családtag, mint a gyerekük, mert végül is az vagyok. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy szeretem őket, ha jobban belegondolok.

Engesztelés napja van, Yom Kipur, a legszentebb nap, böjt, meg ilyesmi. Az idén nem böjtöltem, sőt, zsinagógába se mentem. Nem láttam értelmét. Minek? Otthon ültem, aztán átsétáltam a szüleimhez. Az úton nem voltak autók, csak gyerekek bicikliztek mindenfelé. Én is kimegyek a gyerekekkel biciklizni, mindenki ezt csinálja, miért legyek különb náluk?

Évát átköltöztettem egy másik helyre, boldog volt egy kicsit, mosolygott, megkönnyebbült kissé, de ma már újra minden visszazökkent nála a rendes kerékvágásba. Ágival nem tudom mi van, lehet hogy semmi sincs, de nekem úgy tűnik, valami nem stimmel. Ki ismeri ki magát a nőkön? Elmentünk kirándulni, Judit is velünk jött, ja Judit itt van velünk Izraelben, kijött meglátogatni, ő Vili barátnője, aranyos lány, Vilinek való. Mikor ásít, nagyot roppan az állkapcsa, fél, hogy egyszer kiakad. Nagyon szereti az almáspitét, ezt onnan tudom, hogy mindig azt választja. Viliék még most sem érkeztek meg, a biliárdozás után elmentek még valahová. Miről beszélgethetnek vajon? Rengeteg a duma az utóbbi időben. Folyton az megy. Judit azt mondta a biliárdteremben, hogy amerikában érzi magát. Anyu is beugrott hogy megnézze a biliárdtermet, apu épp akkor hívta fel, mikor a háttérben bömbölt a zene. Vagy csak szólt a zene, de lehetett hallani mindenféleképpen, mert én is hallottam mikor Tibivel beszéltem, mert ő is ott volt, ő mondta mindezt el, én ugyanis nem voltam ott. Zfat után mentek a biliárdterembe, ot is jól érezték magukat, mármint Zfaton. Zfat egy csúnya kis városka néhány szép kis utcával. A kilátás is szép onnan le a völgyekbe.

Ismét itt ülök és írok valamit. Szeretek írni, főleg, ha jó az írás, vagy ha később is kellemes visszaolvasni. Ilyen nagyon ritkán fordul elő, de nem baj, így is jó.
Judit elment, az éjszaka repül vissza oda, ahonnan jött.
Tomit nem vették fel, nem folytathatja az egyetemet, egylőre nem tudja merre tovább. Lehet, hogy Noah lesz belőle. Noah az a lány, aki állandóan eljön hozzánk mindenféle ok nélkül, csak úgy beállít meglátogatni. Mindenki azon töri a fejét, mit keres már megint itt. Korábban Tibire gondoltak néhányan, aztán lassan Tomira terelődött a gyanú.
Mikor Noah… (kicenzúrázva… a szerk.)

Viola nagyon szeret gitározni. Ölébe veszi a gitárt, megpengeti, szól a húr, aztán elhal, majd újra megpengeti, ezt csinálja folyton. Énekel is hozzá. Általában különféle slágereket dúdol, vagy rendesen énekel, rendszerint elcsépelt slágereket. A slágerek eleve elcsépeltek, nem mind, de többnyire.
Ha sokan vagyunk a lakásban félrevonul a hálószobánk magányába, felül az ágyunkra és ott gitározik magában.
A bázison azt mondják, hogy durva lány és erőszakos. Ezt otthon is mondták már. Néha összeverekszik Ágival, vagy Benjáminnal, olykor Tomit, vagy Tibit püföli, de engem még nem ütött meg. Rendszerint együtt focizik a katonai tábor legényeivel. Egyszer az egyik fiú kijelente, hogy ő nem hajlandó lánnyal focizni, mert akkor nem rúghat erőset.
Viola már nagylány. Érett.
Hadar ha magyarul beszél, de ha ivritül, akkor is. Nincs akcentusa már, jól beilleszkedett itt Izraelben.
Levelet írt valakinek, kértem, hogy adjon át belőle bizonyos részeket az interneten való közzététel végett, de nem egyezett, bele. Mi köze másnak hozzá? Mondta. Végül is igaza van.
Mostanában mindig puskával van, mert már kijáráskor is kötelező. Terroristák mindenhol előbukkanhatnak, szól a legújabb haditaktika. Legutóbb egy katonai táborba törtek be és megöltek többek között két katonalányt is, akik puska nélkül voltak. Biztos emiatt találták ki ezt a legújabb szabályzatot.
Viola elég jó katonalány. Jól néz ki katonai felszerelésben, a puska is illik hozzá ahogy ott lóg az oldalán. A múltkor meleg takarót vittünk neki, mert az éjszakák hűvösre fordultak ott fenn a hegyekben.

Nem szeretem Europat, tulsagosan gyulolnek ott engem. Csak azert, mert zsido vagyok. Draga gyermekeimet: Eytan-t Doront es Reuven-t is gyulolik, meg kedves felesegemet, Magit is, csak azert, mert Izraeliek. Ott voltam Magyarorszagon, tudatlanok az emberek, beveszik az olcso maszlagot, a sajto hazudik nekik, fogalmuk sincs mi tortenik itt. Neha ramegyek a fobb napilapok honlapjara, olvasom a hazugsagokat, el is megy a kedvem Magyarorszagtol, Europatol. Az emberek ugy beszelnek, mint a masodik vilaghaboru elott, mielott leoltek hatmillio zsidot. Ugyanaz a legkor. A keresztenyek is utalnak, a hivok pedig ki nem allnak bennunket. Mert gorbe az orrunk. Meg az ottmaradt rokonok es testverek is azt kerdezik: mond, miert olitek az arab gyerekeket… Izrael az en hazam, nincs mas otthonom, itt szeretek elni, itt akarok meghalni. Ez az egyetlen hely a vilagon, ahol befogadnak, megertenek, elismernek, megbecsulnek, es ahol biztonsagban erezhetem magam. Csak azt tudom mondani zsido barataimnak, rokonaimnak: addig gyertek, mig nem keso…
Lassan oldosni fognak minket, jobb menekulni a biztonsagos falak koze, a nagy Izrael gettoba. Korulfalazzuk magunkat meg mielott masok keritenenek csapdaba.

Jó volna, ha a család maradéka is kijönne Izraelbe. Sanyi, mi köt téged Pesthez? Robi, te mire vársz? Ili, Ibi, nektek mi keresnivalótok van odaát? Hát nem látjátok, hogy rajtatok kívül mindenki itt él már? Fel kell adni a megszokott kényelmet, felkerekedni és átköltözni családostul, mindenestül. Nemsokára lehet, hogy késő lesz. Minél korábban, annál jobb. Nincs semmi vesztenivalótok! Én már több mint hét éve élek itt, beilleszkedtem, igazi hazára találtam, beszélem a nyelvet, vannak jó kapcsolataim, munkahelyem, lakásom, kocsim, gyülekezet, testvérek, a gyerekeimnek itt vannak a barátai, ez a szülőhazájuk, az anyanyelvük. Izrael kis ország, így ha mi gyerekek szét is vagyunk szóródva, hétvégén mindig összeverődünk néhányan Apuéknál, vagy nálunk, jókat beszélgetünk, meghívjuk egymást kávéházba, ide, oda, közösen filmet, híradót nézünk, amit aztán kitárgyalunk, könyveket olvasunk és kicseréljük, elemezzük őket, vitatkozunk, jókat szórakozunk… A család együtt van, nem szakadtunk szét, a régi szép idők folytatódnak, csak ti hiányoztok. Minél tovább vagyunk távol egymástól, annál jobban elidegenelünk egymástól, távolodnak a szokásaink, gondolataink. A két-három évenkénti találkozások egyre inkább udvarias rokoni látogatásokká degradálódnak, a lelkiismeret megnyugtatásává válnak és lehetőséget nyújtanak arra, hogy újra megállapítsuk, mennyire elhidegültünk egymástól. Még nem késő megállítani ezt a folyamatot…

A nagyfiam Notredam-ot rajzol, Notredam makettet épít kicsiben meg nagyban, ez a mániája mostanában. Megyünk az azkarára, a Viktoréra, mondom neki, ő nem jön, felel, csak agyonunná magát, muszály jönnöd, makacskodom, jó, mondja, de hozza a makettet folytatni, van rengeteg asztal a temetőben, a sírokra gondol.
Valaki káddist mondana, de egy másik közli, hogy itt nem zsidózunk. Pont. Mit jelent zsidózni, valaki megmagyarázná nekem? És mi a frankizmus? A frankisták jó emberek? És a frankok?
Úgy tűnik a Frank család egy intézmény, fogalom, lehet izmusokat csatolni hozzá, igaztalanul megvádolni, elképzeléseket szőni róla, szeretni, utálni, honlapot készíteni róla.

Este beülünk valami kávéházfélébe, ez is új hely, mindig jó az új, a más, de a régi, megszokott sem elhanyagolható. Sokan vagyunk, túl sokan tán, az asztal egyik vége nem hallja a másikat, de nem is baj, egyesek úgyis csak magyarul beszélnek, valaki pedig csak héberül tud, minek bosszantsák egymást?
Újféle kávét iszom, szesz nélkül, mások szesszel, egy kis alkohol is van, csak mértékkel.
Miről beszéljek, kivel, miért? Egyik hugom sokat néz a levegőbe, így érzi jól magát, nem szólom meg, demokrácia van. A szembenülő néha nagyokat nevet, nyerítve, nem tudom miért, de had nevessen, tán jót tesz neki. Az asztal másik végéről egy Frank állandóan feláll, elmegy, visszajön, leül… Mit csinál folyton, mikor nincs köztünk? Túl messze van, hogy megkérdezzem.
Ki fizet a végén, miért nem szól a zene, hol a legkissebb öcsém, hány óra lehet…, csupa relytéj körülöttem, titok, talány.

(2004-02-25)

Vali” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Petikém! Most olvastuk az írásodat.Nem akarlak megsérteni,mert szeretlek Benneteket,de nincs igazad.Politizálni nem akarok,de úgy érzem,hogy ez a Te szülőhazád,nem illik bántani,mégha van is itthon sok probléma.Ez nekünk is legalább annyira fáj,mint Neked.Gondolkozz el rajta.Azért szeretünk Benneteket.
    Saci,Pali

  2. Azt a részt több, mint 5 évvel ezelőtt írtam a 7 évvel ezelőtti magyarországi élményeim hatására, mikor a legváratlanabb személyek (közeli rokonok, barátok, testvérek) sokkoltak olyan igaztalan és primitív vádakkal, melyekre ma is feláll a hátamon a szőr… Persze nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból mondták amit mondtak, ezért is volt viszonylag könnyű megbocsátani nekik.
    Mi is szeretünk titeket… :)

Minden vélemény számít!