Olyan jó, hogy az eső itt áldás. Hónapokig sóvárogtunk, fohászkodtunk, és most megérkezett!
A gyárudvaron nézem, amint a kiszáradt szentföld mohón szívja a vizet, egyetlen esőcseppet sem pazarol el belőle, kellő komolysággal viszonyul hozzá, tapasztalatból tudja, hogy mily értékes nedv ez.
A hegyek felé fordulok, és irígykedve megállapítom, hogy Magi ma is a fellegekben jár. Súlyos felhők borítják a hegytetőt, a falut, a bölcsödét. Nem tudom, hogy ott is esik-e, hisz az eső épphogy elhagyná a felhőt, már meg is érkezett, nincs hely az esésre.
Persze innen lentről nem lehet biztosan megállapítani, lehet hogy feleségem a felhők felett áll, körbeveszik a picigyerekek, és együtt kacagnak valami mókán. Bárcsak hallanám, de félúton eloszlik a hang, bár ha jobban odafigyelek, néha mintha mégis ideérne valami tompa kacaj-foszlány. Aztán elcsendesednek odafent, és közösen fürkészik a végtelen messzeséget, ellátnak az aranyló tengerig, sőt azon túlra is.
Később a gyerekek elkóborolnak, feleségem egyedül marad, tündöklő ábrázattal letekint a szürke felhőre, és elképzeli, hogy valahol messze ott állok alatta a vizes gyárudvaron, és éppen róla álmodozom.
Rámmosolyog.
Angyali üdvözlet.
Magi maga a fény, titokzatos belső kisugárzással. Mikor a gyülekezetben felkértek, hogy az idei fény ünnepén (Hanuka) is tartsak alőadást a „fényes” fotóimból, ő jutott eszembe, hogy levetítem a róla készült képeket, vagy csak egyszerűen kiállítom őt a pódiumra, és majd beragyogja, sőt elvakítja a hunyorgó közönséget.
De feleségem szerény, úgyse egyezne bele, biztos azért is kedvesen megdorgál majd, hogy mindezt leírtam.