Futás

futasArra gondolok, hogy milyen jót futottam tegnap este, életemben másodszor, olyan volt, mint egy izomfeszítő álmos nyújtózkodás, mintha ki akarna jönni a testem a bőrömből.
Van egy erdei út a házunk mögött, fel a dombra, kicsit lankás, kicsit kanyarog is. Ha erre járok, mindig találkozom a nagykutyás bácsival, aki nem is igazán fut, inkább lépked, de mindig köszönünk egymásnak, örülök, hogy nyomja, nyomja csak, jól teszi, gondolom. Minden futással messzebb jutok majd az úton, tervezgetem magamban, lassan tán elérem a másik parkot is, onnantól már meredekebbek lesznek az ösvények, az lesz az igazi boldogság.

Furcsa, ferde terep ez a gyárkörüli sík körök után, az emelkedőn máshogy feszül az izom, máshogy feszít, rövidebb a táv, de mintha mégis hosszabb, tartalmasabb lenne, talán csak a szél nem jár át annyira, a mellkasom nem tisztul úgy ki.

Mikor felérek a domb legtetejére, meghallgatom az egész félváros zúgását, ahogy jön föl a moraj a csomópont felől, és közben nyújtogatom a nyakamat és néznék a sötét kilátásba bele, látom a párás fénypontokat, érzem a lihegősen véres ízt ami a dombnak felfele tartó szorgos ki-be-légzéstől alakult a számban.

Egyébként nem vagyok sportmániás, nem szoktam az izmaimmal foglalkozni, focimeccset sem nézek, és hajlamos vagyok az önpusztításra. Ritkán futok, úszni nem tudok, lovam és biciklim sincs. Megállapítom, hogy ez az endorfin sokkal jobb, mint az alkohol vagy a fű (még sosem próbáltam, de tudom), ez a mozi szebb, mint a legjobb film, ez a zene sokkal inkább hallgatható, mint a többi.

Aztán visszafelé elkezdem nézni az erdőt és belegondolok, hogy úgy két kilométernyi van belőle köztem és a házunk között, és a szélső fák alatt meglátom a koromsötétet, amiben haza kellene baktatni (mondjuk biztos futnék) és úgy elkezdek félni, mint gyerekkoromban utoljára. Valahogy furcsa módon jól esik. Néha jó rémült kis állattá válni valami nagy és borzalmas előtt, csak hogy tudjam hogy hányadán állunk.

Minden vélemény számít!