Erdei kaland

Egyszer a Bükkben kirándultam egyedül, és eltévedtem. Futva kerestem az utat, már besötétedett, bár az ég még halványan derengett egy kicsit. Csendesen esett az eső és közben cuppogott a lábam a sárban, ahogy az óvodás gyerekek kanala szokott a főzelékben. Egyre sötétedett, már a tócsákat sem igazán láttam, így itt-ott locsogtam, tocsogtam. Volt a közeli falu felé, az erdőben egy adótorony, rajta néhány lámpa. Először előttem volt, aztán mellettem, majd lassam mögém került az összes fény. Kicsúszott alólam a lábam, elestem a nedves leveleken. Arra gondoltam, hogy ha kívülről látnám magam, biztos arra gondolnék, hogy… már nem emlékszem, mire gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy ha kívülről látnék, akkor semmit sem látnék, olyan sötét van, ezért ez tulajdonképpen csak egy hangjáték. És ezen röhögtem, bár csak fejben, mert amúgy lihegtem.

erdei kalandEgy kanyarhoz értem, ahol a térkép szerint az erdőből egy árkon át kiérünk a szántóföld menti útra, s azon be a faluba, amikor megláttam, hogy valaki áll az árok partján és engem néz. Nem volt kifejezetten támadó a testtartása, de barátságosnak sem mondhatnám. Csak állt ott és nézett. A lendülettől néhány lépést még tovább vitt a lábam, de aztán a sárban csúszva nagyot fékeztem, megálltam és én is nézni kezdtem őt. Igyekeztem nem kifejezetten támadó, de barátságosnak sem mondható testtartást felvenni, és vártam. Arra gondoltam, hogy mindenképp mondani kellene valamit, de ha meghallja a hangomon, hogy félek, az nem jó, ezért csak nyeltem egy nagyot és próbáltam nem félni, és igyekeztem kitalálni, hogy melyik a lehető legmagabiztosabb szó, amit ismerek. Bár ugye már csak az, hogy én szólalok meg előbb, az is arról árulkodik, hogy félek. Mondjuk nem féltem, legalábbis nem nagyon, csak nem voltam biztos benne, hogy jó az, hogy így belefutok valakibe a már kis híján éji sötétben az ország egyik legnagyobb egybefüggő erdőségének a szélén. Végigfutott bennem, hogy állítólag onnan Egerig simán el lehet menni az erdőben, de én még azt is el tudtam képzelni, hogy egy hosszú út során egész Kijevig elcipeli élettelen testemet, miközben menet közben néha megáll lakmározni belőlem egy kicsit. De még itt, a környéken is vannak ilyen erdei tanyák, akik itt élnek kilométerekre a legközelebbi éjjelanappalitól, méghozzá sáros földúton megtett kilométerekre, és az erdőből lopott fával tüzelnek és… Mittudomén. Ő csak állt, nem mozdult. Muszáj lesz megszólalni, gondoltam. Hööőőhöm. Mondtam. És közelebb léptem. Jajj!! Kiáltottam mégis, és futottam tovább.
Az eső meg tovább verte az árokszéli földből kiálló, rég elkorhadt fatörzseket.

Polyák Gyuri futott mindig arra, mondták később, mikor már elkészült a vacsora.

Ez is érdekelhet

Erdei kaland” bejegyzéshez ozzászólás

Minden vélemény számít!