Vidéki

Az igazság az, hogy bármennyire is éltem húszéves koromtól nagyvárosban, alapvetően mindig is vidéki maradok. Úgy is mondhatnám, nekem a vidék a szülőhazám, az akácok, a kanális illata, a por, a sár. Ahogy vasárnap délben, harminc fokban a tyúk kárál. A hőség az utca végén remegve megemeli az utat, és a tyúk kárál. Megkondul a harang, és a tyúk kárál. Vidékinek lenni lelki értelemben is arról szól, hogy az ember kívül van a centrumon. Nem biztos, hogy hiányzik ez a centrum, nem biztos, hogy veszteség, én speciel megvagyok nélküle, de a hiányát mégis érzem. Nem hiányzik, de hiány. Vidékinek lenni annyi, mint naivnak, annyi mint barbárnak lenni. Vidékinek lenni azt is jelenti, hogy inkább nem tudom, mint tudom.

A világ nem falu, a világ kisváros. A jó írások, amiket az utóbbi 5 évben olvastam, kisvárosi történetek voltak. Kisvárosi viszonyok különc, vagy csak különcnek mondható, vagy a hely szűkös lehetőségei miatt különcként érvényesülő közönséges emberek közt. Rekkenő, nyugtalanító, kánikulában, üresjáratban.

Minden vélemény számít!