Mire elindultunk, a hó már elolvadt a városkörnyéki hegyekről, de megmakacsoltam magam

Városunk öregjei néha felemlegetik, hogy egyszer Karmielben is esett hó, tisztán emlékeznek a fehér utcákra, és bár néhány óra alatt elolvadt, és reggelre senki nem látott az egészből semmit, de legalább a remény felvillant bennünk, hogy a dolog nem lehetetlen.

Izraelben csak két helyen esik olykor hó, Jeruzsálemben és a Hermonon.
Ilyenkor az egész ország ott nyomorog vidáman, a népek a havat és egymást tapossák.
A hó itt látványosság, attrakció, a büféskocsik melléparkolnak, és a gyerekek vattacukrokat majszolnak lelkesen.

hoHa nagy ritkán máshol is esik egy kis lucskos hó, rögtön bezárnak az iskolák, az emberek nem mennek munkába, csak az időjárásról karattyolnak a tévében, a külföldön levés érzése kerít hatalmába, az egész ország fesztivál. Kellemes világvégi hangulat van, minden a feje tetejére áll, a törvények érvényüket vesztik, mert nincs is szükség rájuk, hisz az idegen is barátod lesz.

Tegnap Magi sem ment munkába, mert ahol dolgozik, a 200 méterrel magasabban lévő szomszéd faluban, esett egy 3-4 centis hó. Az odavezető utat nyomban lezárták, se ki, se be.

Én a munkahelyem udvaráról néztem sóvárogva a hegycsúcson fehérlő havat, amikor csak tehettem, ki-ki kukkantottam, ellenőriztem, hogy még ott van, mélyeket szippantottam a hideg levegőbe, és megnyugodva visszabújtam a kollegáim közé, akikkel végre nem csak Gázáról és rakétákról, hanem havazásról beszélgethettem.

Valaki azt mondta, hogy két nappal ezelőtt volt a Hermonon, a hatalmas dugók miatt 3 órába telt az egyébként egy órás út megtétele, de még az ezzel, és az ez utáni, 2 órás pénztárnál való ácsorgással együtt is megérte (Itt a zsidók még a hóért is megsarcolnak – a szerk).
– Mindenképp vidd el te is a gyerekeket! – mondta lelkesen.

Ügyes csellel eldöntöttem, hogy a tömegeket elkerülendő, nem a 2800 méter magas Hermonra viszem őket, hanem az 1200 méteres Meron hegyre.

Mire elindultunk, a hó már elolvadt a városkörnyéki hegyekről, de megmakacsoltam magam, és közöltem a gyerekekkel, hogy addig utazunk, míg hóra nem lelünk, sőt, aki először lát havat, díjat kap.

A gyerekek előtt felvillant a lehetőség, hogy másodszor lássanak élőben havat. Az első alkalommal még kicsik voltak, hosszú órákat utaztunk a hegyhez, de mire odaértünk, bezárták a kaput, a kerítés mellett próbáltam felvidítani őket, de a hó kemény és koszos volt, a fiúk hamar átfagytak, sírtak, este volt már, a cipőjük átázott, nem értettek az egészből semmit, csak az maradt meg bennük, hogy a hó az valami undorító dolog.
Hazafelé elütöttünk egy nagy kutyát.

Sokáig utaztunk, míg feltűntek az első hófoltok, a gyerekek nyomban meg akartak állni, de sehol nem volt hely a rengeteg parkoló autó miatt. Minden útkorlát nélküli sík szakaszon tömegek visítoztak lelkesen.

Azon hezitáltam, hogy folytassam-e a hegyre való felkapaszkodást, mert minél magasabban vagy, a hó is nagyobb, de a tömegek is elviselhetetlen méreteket öltenek, viszont ha lentebb maradsz, kevesebb ugyan az ember, de a hó csak foltokban fellelhető, és az is latyakos.

Olyan középmagastájt hirtelen leparkoltam, és gyorsan kiugrottam a kocsiból, mert észrevettem az út másik oldalán egy 3*4 méteres, véletlenül üresen maradt placcot. Hevesen odakiáltottam Maginak, hogy iparkodjanak, és míg átjönnek, lefoglalom a részt, de nem sikerült, mert mire feleségem kiszállt a kocsiból (mindig lassan száll ki, mert nehéz otthagynia a meleget), jött egy hangoskodva tolakodó család, meg sem kérdezték, hogy bejöhetnek-e a területünkre, úgy csináltak, mintha nem is sejtenék, hogy azért állok ott, hogy a szeretteimnek őrizzem a helyet.

Nem mondhattam nekik, hogy “bocsi, de előbb voltam itt, ez a hó már foglalt”, így mire átért a családom, mindent laposra tapostak, sőt, hosszútávra rendezkedtek be, és míg a nő pokrócot húzott elő valahonnan, a hóra terítette és kipakolta a piknikhez valót, addig az apuka és a gyerekek giccsesen havas háttérrel fotózgatták egymást, és ostoba módon, mintha csak az ő érdemük lenne mutogatták a marokrafogott havat a kamera előtt (valahogy úgy, mint a beképzelt mesterhorgászok, mikor különlegesen nagy halat fognak).

Mire visszamentünk az út másik oldalára, egy hatalmas iskolabusz parkolt a kocsink mellé, és a kismillió gyerekláb két perc alatt letiporta a még itt-ott fellelhető hógolyózható havat, de nem volt mit tennünk, be kellett érnünk ezzel, ezt a nyomott havat használtuk a hócsatához. A kábé húsz percig tartó hógolyózás alatt fényképeztem vagy hatszáz képet, plusz Magi vagy háromszázat. Egy sem lett jó, mert kapkodtunk.

Arra lettem figyelmes, hogy ha véletlenül fejendobtam egy arabot hógolyóval, nevetve visszadobott kedves, kulturált módon, éreztem, hogy szeretet van közöttünk, és arra gondoltam, hogy ha több hó hullana errefelé, már rég alúírtuk volna a tartós békeszerződést. Rájöttem, hogy a közelkeleti válság nem vallási, vagy nemzetiségi, hanem meteorológiai alapokon nyugszik, és ha egyetemista lennék, kapásból ezt a témát választanám a szakdolgozatomhoz.

Egy –a kevés hóból eredő- buta szokás itt, hogy az emberek hóembereket építenek az autóik orrára, és úgy közlekednek együgyű módon az utakon.

Mi, az Európából érkezettek kicsit lenézzük az ilyesfajta viselkedést, gőgösen fent hordjuk az orrunkat, és pökhendien dicsekszünk fűnek-fának, hogy odaát a hó teljesen megszokott volt, és annyit szánkóztunk, amennyit csak akartunk.

Igaz, mi is építettünk hóembert a kocsinkra, de csak a gyerekek kedvéért, bár ők váltig állították, hogy nekik nem kell hóember, meg hogy mit hülyéskedünk, ne gyerekeskedjünk már, de kicsit hosszúra nyúló vita után meggyőztük őket, hogy tök vagány lesz, ha hóval hajtunk be az utcánkba, és a szomszédok szája majd jól tátva marad az irigységtől.

Hazafelé a szembejövő autókból lelkesen mosolyogtak ránk, én meg olyasmit intettem feléjük, hogy “Igyekezzetek, mert mire odaértek, mind elolvad!”

Bár nagyon nyomtam a gázt, hogy időben hazajussunk, de mire leértünk a hegyről, semmi nem maradt a hóemberünkből.

A szomszédoknak meg hiába meséltük, hogy igazi hóban hemperegtünk, vagy elhitték, vagy nem. Attól tartok, hogy úgy kezelték a történetünket, mint a helyi öregek éjszakai hóról szóló legendáját.

Nem baj, vigasztaltam a gyerekeket (bár valójában csak én búslakodtam), majd ha nagyok lesztek, és ismét hóközelben leszünk, óriási hóembert építünk, hogy kitartson.

Ez is érdekelhet

” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nem ismerem az ottaniakat(egyszer remélem eljutok még Izráelbe), de így is nagyon élveztem :)
    Találó helyzetkép érdekes szemszögből nagyon jól megírva.
    Ez jellemző egyébként az egész site-ra.

  2. Nem rossz sztori :) Sajnos lassan oda jutunk, hogy idehaza is ritkaságszámba fog menni a hó. Most pl Stuttgartban vagyok már 5. hónapja ösztöndíjjal, de ha egész télen 1 hétig volt hó, akkor sokat mondok… Bár az otthoniak szerint Miskolcon több volt a hó:D

  3. Nagyon mokasan hangzik a hogolyos szakdolgozat tema! :)

    “Rájöttem, hogy a közelkeleti válság nem vallási, vagy nemzetiségi, hanem meteorológiai alapokon nyugszik, és ha egyetemista lennék, kapásból ezt a témát választanám a szakdolgozatomhoz.”

    Hasonlo temaban nehanyan probalkoztak mar….marpedig, hogy a viz(fokent hiany,szennyezes,tobblet) lehet-e kivalto oka egy haborunak. Sot azt a temat is fejtegettek mar, hogy Izrael es a kornyezo orszagok politikajara milyen hatassal van a vizszegenyseg.

    Ha van ezzel kapcsolatosan nehany gondolatod, akkor ird le lecci!

Minden vélemény számít!