Israel Harel

Egy messiáshívő beszámolója a megtéréséről: “Éjszaka a nyilvános parkokban aludtam és reggel üres üvegeket árultam, hogy megszerezzem a betevő falatra és a drogra valót”

Israel Harel (Foto:Peti)Négy nappal a tanulmányi év befejezése előtt –másodikos voltam a középiskolában- elegem lett a rendezett és képmutató világból, és elhatároztam, hogy otthagyom az iskolát, a szüleimet, elmegyek a nagyvilágba, és hippiként fogok élni. Azt reméltem, hogy így megtalálom önmagam, és a világban való élet mögött rejlő igazságot. Meg voltam győződve, hogy a zene és a kábítószerek az igazi megoldás a világ problémáira.

Szabad akartam lenni, független, kibékülve önmagammal, nem akartam többé a hagyomány bilincseiben lenni , a képmutató társadalmi elvárásoknak megfelelni. Összepakoltam néhány dolgot, és útrakeltem. Stoppal eljutottam Achziv-ba, a híres Eli Aviv királyságába.

Hulda kibucban láttam meg először a napvilágot, ott születtem 1954-ben. Szüleim Izraelben születtek, mindketten tönkretett családban nevelkedtek és nem tapasztalták meg, hogy milyen a rendezett, szerető családi élet, ezért nekem és nővéremnek sem tudtak meleg családi fészket kialakítani. Sokat hibáztak a gyereknevelésben, és ennek az eredményét mi, gyerekek hosszú éveken keresztül magunkon viseltük.

Mindig duci és kövér voltam, a társaim folyton csúfoltak és kinevettek emiatt. A szüleim részéről nem számíthattam érzelmi támogatásra, ezért önbizalomhiányban szenvedő gyerekként nevelkedtem. Vad és lázadó viselkedéssel reagáltam, és olyan fiúvá váltam, aki soha nem viselkedik normálisan – sem otthon, sem az iskolában. Minden tantárgyból jó jegyeket kaptam, kivéve magatartásból.

Amellett, hogy nem volt önbizalmam és nagyon szégyenlős voltam, mindig sok kérdés foglalkoztatott. Kerestem a választ: ki vagyok én? Minek élek? Mi az élet értelme? Nem tudtam olyannak elfogadni a világot, amilyen. Olyasmiket kérdeztem a szüleimtől és a tanáraimtól, hogy zavarba jöttek, és azt mondták, hogy őrült vagyok.

Rengeteg képmutatással találkoztam otthon és a társadalomban, és én lázadtam ez ellen. Szüleim olyan dolgokat tiltottak meg nekem , melyeket maguknak megengedtek. Nem láttam elég oknak a korkülönbséget. Minden társadalmi renddel kapcsolatos kérdésre azt felelte apám: “Mivel a társadalom így döntött, így kell lennie.”

Az általános iskolában szinte soha nem tanultam, de mindig sikeres voltam a vizsgákon. Mikor középiskolába kerültem, ahol sokkal magasabbak voltak a követelmények, zavarba jöttem, és meghökkentem. Nem tudtam hogyan kell tanulni, és nem volt türelmem olvasással és házifeladat készítéssel otthon ücsörögni. Megbuktam a középiskola első osztályában és évet kellett ismételnem.

Otthon végeláthatatlan vitáim voltak a szüleimmel. Néha úgy tomboltam a haragtól és a tehetetlenségtől, hogy elvittek idegorvoshoz és pszichiáterhez is, mert attól tartottak, hogy epilepsziás vagyok.
Ez valójában egy előadás volt részemről. Az őrült szerepét játszottam, hogy ne kelljen elkötelezettnek lennem a világ számára. Az otthoni és az iskolai csalódások miatt úgy döntöttem, hogy mezőgazdasági iskolába megyek, és kollégiumban fogok lakni. Minden bánat nélkül mentem el otthonról, otthagytam a szüleimet, és korombeli fiatalokkal éltem együtt.

A kollégiumban volt néhány amerikai csoportvezető, akik bevezettek minket a modern zenébe – Pink Floyd, Bob Dylan-, és a kábítószerek világába. Nagyon belelkesedtem ettől az ismertségtől.
Íme a válasz az összes kérdésemre! Zene és kábítószer a gyógyszer a világ összes betegségére. Így jutotam el a döntésre, hogy otthagyom a sulit, Achziv-ra utazom, hogy hippi életet éljek, ami a természetben való csodás életnek tűnt nekem, szabadságnak mindenféle korlátozástól, és társadalmi kötöttségtől.

Achziv-ban egy hozzám hasonlóan gondolkodó fiatalok csoportjához csatlakoztam. Azzal a hittel füveztünk, hogy a kábítószer új világot nyit számunkra, ahol mindenki barát, ahol nincsenek viták és háborúk. Azt tapasztaltuk, hogy aki beszívott, vidám lett és jószívű, és mindenki haverjává vált. Jól érezte magát, problémái eltűntek, és semmi követelése nem volt a társaitól.

A zene és a kábítószer segítségével reméltük megérteni az élet értelmét, a lét alapigazságát.

Kialakult egyfajta életmód. Nyáron Achziv-ban és Tel-Aviv-ban laktunk. Tel Avivban a Dizengoff téren bóklásztunk és a Gan-Meir-ben aludtunk. Télen, mikor hideg és nedves volt minden, lementünk Eilatra, hogy a Vörös Tenger partján élvezzük az örök nyarat.

Néha megpróbáltam hazamenni a szüleimhez, hogy beilleszkedjek a “normális” életbe, de ezek a próbálkozásaim nem jártak sikerrel. Mindig előjöttek a régi feszültségek, újra kinyíltak a sebek amik a távolság miatt kicsit behegedtek. Végül úgy döntöttem, hogy kész, ennyi…, végleg elhagyom a házat. Visszatértem a hippiélethez Achzivba és Eilatra, a drogokhoz, a zenéhez, és a tétlenséghez.

Elérkezett a bevonulás ideje, de úgy döntöttem, hogy nem akarom a katonai szolgálatot. Hagyjatok békén a háborúitokkal –hiszen mi a világbéke, és a népek közötti barátság zászlóvivői vagyunk.

Ismét az őrültet játszottam a sorozóbizottság előtt, és végül sikerült felmentést kapnom a szolgálat alól.

Egy darabig Tel Aviv-ban voltam néhány barátommal. A parkokban aludtunk és reggelenként koldultunk, hogy megszerezzük a betevő falatra és a kábítószerre valót. Esténként moziba, vagy koncertre mentünk, vagy csak úgy berúgtunk és beszívtunk.
Egy bizonyos idő után eldöntöttük, hogy Jeruzsálemben próbálunk szerencsét, és odautaztunk. Csatlakoztunk az óváros falainál lévő kommunához, véletlenszerűen összeállt kábítószeres bandához, ahol kedvük szerint jöttek-mentek a drogosok.

A Yaffa kapunál ültünk és véradagokat árultunk, hogy boldoguljunk valahogy. A csoporthoz való tartozás egyfajta erőt és biztonságot adott. Bizonyos mértékben mindannyian az igazságot kerestük, és nem akartuk féligazságokkal, vagy -igazi alap nélküli- társadalmi szokásokkal beérni. Próbálkoztunk a Maharishi guruval, kipróbáltuk “Isten gyermekei”-t, és a “Szétszóratás Yesivát”.
Kerestünk és kerestünk, de nem találtunk!

A kábítószer útkeresés és élmény helyett alapszükséglet lett, ami nélkül már képtelenség volt élni. Könnyűdrogokról keményebbekre tértem át. Hasisról LSD-re, aztán ópiumfecskendezésre, és heroinra. A drogok szétroncsolják az akaratodat: emlékszem egy csoportra, akik csak ültek, és órákon keresztül azon vitatkoztak, hogy ki álljon fel vizet hozni. Senki nem akart a helyéről mozdulni, és teljesen abszurd módon mindenki azt remélte, hogy majd valaki más fog helyette dolgozni.

Egyszer teljes tétlenséggel ültünk a Yaffa-kapuban, egy nő jött oda hozzánk, és azt kérdezte: “Hallottatok Jézusról?” –azt feleltem neki, hogy hallottam valamit, de nem akarok többet hallani róla. Elhívott minket hozzá a házába és ételt adott. Örültünk , mert kint már kezdett hűvösödni, és mindig éhesek voltunk. Ott aludtunk nála, és két hétig a házában maradtunk. Az étkezések előtt mindig a Tórából és az Újszövetségből tanított minket. Sok “zagyvaság” volt a fejében, de türelmesen elszenvedtük, mert élveztük házának melegét, és az ételt, amit adott.

Az egyik nap azt kérdezte: “Na jó, akkor hisztek, vagy nem?”. Féltünk, hogy ha azt mondjuk “nem”, kidob a házából.
Annak ellenére, hogy nem hittem, lenyűgözött, ahogyan megmutatta, hogy sok -a Messiásról szóló prófécia- beteljesedett az Újszövetségben az írások szerint. Ellenőriztem a Bibliában, ami nem igazán a mi Bibliánk volt, és elkezdtem olvasni és vizsgálni a benne írtak igazságát.

Felfedeztem, hogy objektív, történelmi szempontból csak egy ember töltötte be az összes próféciát –és ez az ember a názáreti Jézus!

Láttam, hogy van abban valami, amire a nő próbált rávezetni minket. Arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg Jézus a megígért Messiás. Ez a felismerés belső harcot indított el bennem –ha tényleg ő a messiás, akkor egész valómat neki kell adnom, tökéletesen át kell magam adnom, gondolataimat, szivemet, időmet, pénzemet.
Pénzem nem volt, tehát ez nem gond. Időm rengeteg volt- ez sem jelentett problémát. Mindennel együtt még nem voltam kész, hogy megadjam magam valaki másnak. Nem voltam arra hajlandó, hogy valaki más mondja meg, hogy mit kezdjek magammal. Független akartam lenni, saját magam ura, és a sorsom irányítója.

Így odáztam el a döntést, és mint Jónás, menekültem Isten elől. Hat teljes évig menekültem előle. Mindig magamnál hordtam az Ószövetséget az Újszövetséggel, és úgy tartottam magamról, hogy hívő vagyok, pedig valójában csak elfogadtam Isten létezését, de nem ismertem Őt személyesen. A megváltó Jézustól való menekülésem során még mélyebbre süllyedtem a drog és a bűn világába.
Azt már tudtam, hogy a drog nem válasz az élet kérdéseire. Tudtam, hogy Isten a válasz –Jézusban, a megváltóban- de nem akartam, hogy az életemen uralkodjon. Így váltam egyre furcsábbá és elvontabbá.

Visszamentem Tel Aviv-ba. Éjszaka a nyilvános parkokban aludtam és reggel üres üvegeket árultam, hogy megszerezzem a betevő falatra és a drogra valót. Egész nap csak ültem, és bámultam az üres semmibe, elszakadva fájdalmat okozó környezetemtől, szüleimtől és rokonaimtól, akik már lemondtak rólam, szégyelltek engem, és többé már nem is akartak megismerni.

1974-ben Európába repültem, és Amszterdamban kötöttem ki. A szép város édennek tűnt a szememben, és a hozzám hasonló drogosoknak. Barátokkal bóklásztunk a parkokban, egyik csoportból a másikba csapódtunk, drogot árultunk, és drogoztunk. Angliában és Franciaországban is megfordultam, az utóbbiban dolgoztam is egy keveset valami szőlőszüreten, aztán ismét visszamentem Amszterdamba.

Jött az ősz, szürke hideg volt, az emberek eltűntek a parkokból. A pénzem elfogyott, és mikor lopott kártyával próbáltam utazni a vonaton, letartóztattak és visszarepítettek Izraelbe.
Leutaztam Eilatra és újra belesüppedtem a kábítószerek világába.
(folyt. köv.)

Maya Rechnitzer >>

Yosi Ovadia

Israel Segal

Israel Harel” bejegyzéshez ozzászólás

Minden vélemény számít!