Mankós

Először családomra gondoltam, aztán a sivatagi túrákra – mi lesz velük láb nélkül?!

Hoztunk a laborba egy különleges vágókészüléket és tudni akartuk, hogy miként aprítja a káposztát, ezért elszaladtam a szuperbe, megpakoltam a kosarat 30 fej vöröskáposztával (fontos volt hogy vörös legyen, mert a fehér valami miatt alkalmatlan a kisérlethez) és beálltam a pénztárhoz.

mankoNagy volt a szemmerezgetés, meg a vihorászás, egy szemtelen kis pénztároscsaj meg is kérdezte, hogy hova lesz a káposztasaláta. Ha-ha! Tyúkosmanci.

A nagy izgalomban elfelejtettem néhány apróságot, ezért miután megpakoltam a csomagtartót, visszamentem és vettem egy répát, egy uborkát, egy batátát, egy krumplit és egy kishut. Mindenből 1 azaz egy darabot. Ha a ház melletti közértbe szaladok le, akkor sem vásárlok ilyen miniben, mennyivel inkább nem egy ilyen -csak autóval megközelíthető- óriásbevásárlóközpontban. Tudtam, hogy ezen is röhögnek majd, főleg a teherautónyi vöröskáposzta után…

– És ez hova lesz?- kérdezte a csaj, kétértelműen vinnyogó mosollyal magasbaemelve az egy szál uborkát.
Majdnem a szájába nyomtam neki, de végül megkönyörültem a szerencsétlenen.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a gyári laborból a hűtőházba menet a folyosón elütött egy -egytonnás szezám-magsaláta-konténert szállító- targonca.

Hátulról jött belém, a sarkaimra mászva térdrekényszerített, majd arcra vágódtam, és így vonszolt maga előtt néhány métert, miközben jópárszor kifordított lábfejeim mélyen a konténer alá fúródtak.

Nagyokat hörögtem, falfehéren remegtem a fájdalomtól. Először családomra gondoltam, aztán a sivatagi túrákra – mi lesz velük láb nélkül?!

– Szétroncsoltátok a lábamat!- vonítottam két fölémhajoló alaknak, pedig csak segíteni jöttek, óvatosan felemeltek, elvittek valahová, lefektettek, ott már nagy tömeg volt. Fényképeztek, jegyzőkönyveztek, valaki cukros vizet adott, más meg egy szelet csokit nyújtott – Egyél- mondta-, ez jót tesz!

Mire megjött a mentő, kicsit magamhoz tértem.
– Most mi lesz a vöröskáposztával?- kérdeztem viccesen, miközben kitoltak a hordágyon, de senki nem nevetett. Kicsit megsajnáltam őket, hogy így rájukijesztettem.

A mentőben fáztam, mert az arab mentősök leszedték a cipőmet, hogy nincs-e külső sérülés, nem volt. Mondták, hogy mozdítsam meg lábujjaimat és mikor látták hogy megmozdulnak valami olyasmit dünnyögött mogorván az egyik, hogy ez jó jel. Nem voltam benne biztos, hogy most mire céloz.

A cipőm után a személyigazolványomat is elvették.
Az erősebb arab minden figyelmeztetés nélkül megfogta a csuklómat, én rögtön érvágásra gondoltam, pedig csak a pulzusomat számolgatta békésen.

Az út összességében nyugodtan telt, bár különösen hosszúnak tűnt. Próbáltam fekvő helyzetből kikandikálni, de csak egy-egy ismeretlen arab feliratú településtábla villant meg az égbolton. Fogalmam sem volt hol járunk, néha olyan érzés kerített hatalmába, hogy Bagdadot már rég elhagytuk és valahol Teherán elővárosában zötykölődünk az atomreaktorok között.

Az égbolt gyönyörű kék volt aranyló bárányfelhőkkel. Elvágytam: “Jó lenne már odaát lenni!” sóhajtottam áhítattal.

Később felhívtam Margót:
– Szia, elütöttek a gyárban, mentővel visznek a kórházba…
Másnap elmesélte, hogy sokkoltam ezzel a mondatommal, mert furcsán szakadozón, hörgősnek hallotta el-el halós hangfoszlányaimat, azt hitte, ez az utolsó mondatom, épp most búcsúzom tőle örökre elfele.
Persze így utólag hozzá kell tenni, hogy ha a munkahelyére telefonálok, mindig furcsán hörgünk egymásnak, mert ott fenn a hegyen sosincs elég térerő.

Mára ennyit, majd folytatom, nem bírja a lábam, ebben a helyzetben hamar megduzzad, laptopom meg nincs.

(…)

2 héttel később:
A fenti rész hiányos, nem volt (és nem lesz) lelkierőm megírni, mert az utóbbi napokban leállt a lábam javulása, sőt rosszabbodott, újra csúnyán bedagadt, elmentem az ortopédushoz, mindjárt azzal fogadott, hogy izomból jól megcsavargatta a legfájóbb részt, és megkérdezte, érzeme.
Könnyed sikolyokkal megfeleltem neki, mire ő komor arccal hosszú ajánlásokat kezdett gépelni komjuterébe, tán fél óráig is eltartott idegszaggató pötyögtetése, visszautalt a kórházba, alaposabb röntgen kell, mondta, rutinból ismeri a sérülést, valószínű fel kell nyitni a műtőasztalon, 1-2 évre csavarral rögzítik majd a csontokat, gipsz is lesz, nem érti mit csináltak korábban a kórházban, ezt kellett volna tenni azonnal.

Nagyon súlyosan lelombozódtam, félek, úgy érzem minden összedőlt felettem, miért nem sikerül nekem soha semmi az életben?

Mankós” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: Könyvek | frankpeti.net
  2. Visszajelzés: Késelők | frankpeti.net

Minden vélemény számít!