Gonoszkodom

Szokás szerint a messiáshívőknél voltunk szombaton.

Az alkalom elején rögtön felfigyelek az előttem ülő nagykabátos hölgy mezítlábára.
– Nézd csak – bököm meg párom oldalát –, mezítláb van, papucsban.
– Nem, az nejlonharisnya – mondja okoskodva.
Közelebbhajolok a lábhoz, és meggyőződhetek, hogy mezítláb.

Később a gyerekeket nevelgetem, bár inkább idomításról van szó: ne beszélgessetek, ne ülj törökülésben, ne állj a székre, fújd ki az orrod, ne, szipogj, figyelj oda a bácsira, ne lóbáld a lábad, … – mint 25 évvel ezelőtt a péteri csipkedés…, emlékeztek öcséim?

A családból egyébként van aki azért nem jön, mert azt hiszi, hogy nem hisz.
– Én azért nem megyek, mert ő sem megy – mondja egy másik a harmadikra mutatva.
Néha megkísért a gondolat, hogy én is csak azért járok, mert senki más nem jár, és ha más járna, én sem járnék.

Most Éva is – szinte véletlenül – eljön a gyülekezeti alkalomra. Örülök, hogy ott van, nem érzem magam annyira Frank-magányosnak. Húgom ül, és figyel, mi mást is tehetne, én meg ünnepelem magamban ottlétét.

Ma nincs prédikáció, hanem négy érdekes beszámoló hangzik el a hitre jutásról (kánaáni nyelven bizonyságtételek ezek), aztán hanukai gyertyagyújtogatás, valamint tűzzel, fénnyel és csodával foglalkozó igeversek felolvasása, közben hallelujás éneklés dicsőítéssel, és bár ez most nagyon rosszul hangzik, de akkor egész jónak tűnt.

Az egyik hűségesen járó tag később házhoz jön szívetkiönteni, és elmeséli, hogy nagyon sokkos állapotba került, mikor meglátta, hogy szombaton tüzet gyújtunk a hanukagyertyán.
– Hát ide jutottunk?! – tárta szét botránkozástól remegő karját. – Pedig a Tórában is írva vagyon, hogy tilos.

Diplomatikusan elmagyarázgatom neki a magyarázatot, ami azért még nekem is magyarázatra szorul.

Az viszont jó, hogy a táncolók most hátul ugrálnak, így senki nem látja őket, csak aki hátrafordul, hogy direkt ön-sanyargassa magát.

Az egyik családtagnak a sátán zsinagógája a hívők gyülekezete, a másik meg azért nem jön az összejövetelre, mert számára csak a gyerekkori szentpéteri imaház jöhet számításba, őnála nem a hit fontos, hanem a megszokott külsőség.
Pont ennyire vallásosak egyébként a zsinagógai hajlongók, meg a mecsetek térdeplői, hisz ők is ezt szerették meg gyerekként, csak nekik megadatott, hogy ottragadtak.

Valaki folyton elszundít mellettem, lökdösnöm kell, hogy ne billegjen túlzottan a feje lefele.
– Figyelek… – mondja sértődötten, mikor felébred –, nem aludtam, csak elbóbiskoltam.

Nyikorog egy babakocsi, a nyughatatlan gazdája nem hallja, mert fülhallgató van rajta az oroszért. Eta nye haraso.

"...a mecsetek térdeplői" (Foto:Bangash)

Az igehirdető zsebre dugott kézzel beszél, mikor éneklünk, az egyiket kihúzza, és magasra emeli, a másik a zsebben kotorász tovább. A szakállába is beleturkál néha, tépdesi, a fülét vakarja, és csak aztán töri meg a szétosztásra váró kovásztalan kenyeret. Rögtön megfigyelem, hogy fertőtlenítőszer és gumikesztyű nélkül töri meg!

Mikor a maceszt rágom, a szó szoros értelmében bacilusok járnak a fejemben.

Munkatársam mesélte, hogy úgy hallotta barátnőjétől – aki feleségem barátnője –, hogy szombatonként Kabbalát tanulunk. Misztikus hírek ezek.

Többen kávéscsészével ülnek a közönségben, és igehirdetés közben szürcsölgetik a folyadékot, ha kiürül, földre teszik, nem csoda, ha a rohangászó kisgyerekek véletlenül felrúgják.

Most meg szorgalmasan jegyzetelek magamnak, biztos azt hiszik körülöttem, hogy példás módon a könnyen felejthető hallottakat körmölöm megörökítésre, pedig csak jóízűket gonoszkodom itt…

Aki azt gondolja, hogy nem szeretem a gyülekezetet, az téved, egyszerűen csak úgy kedvelem, ahogy magamat is: öngúnnyal és bacilussal.

Gonoszkodom” bejegyzéshez ozzászólás

Hozzászólások lezárva