Erőltetett menet (1)

Érzelmileg meg kell törni, szét kell morzsolni a katonák szívét
(az általam írt eredeti változat)

Tegnap éjfélkor végleg lezárták a Gázába vezető átjárók kapuját, ezzel kezdetét vette a 38 éve tartó izraeli jelenlét végét jelentő elszakadás.

eroltetettEgyesek szerint a telepesek kétharmadának, mások szeint felének mára egyértelmű, hogy távozniuk kell, vannak, akik csomagolnak és mennek, mások viszont, mint Necarim, Kfar Darom és Acuna lakosságának nagy része – a törvénytelenül beszivárgott “erősítő játékosok” támogatásával – passzív, vagy aktív ellenállásra készülnek.

Az övezetben 5 sátorváros van, melyekben a rendőrség szerint 5,000, a telepesek képviselői szerint legalább 15,000 beszivárgott jobboldali aktivista húzódik meg.

Akik passzív ellenállást fognak tanúsítani, láncokkal és bilincsekkel a kerítéshez, vagy a házhoz kötik majd magukat, vagy különböző szent helyeken való provokációval, utak eltorlaszolásával, miniszterek, vagy más hírességek zaklatásával próbáljnak majd minél nagyobb rendőri, katonai erőt lekötni.

“Érzelmileg meg kell törni, szét kell morzsolni a katonák szivét, segítsetek nekik arra a szintre jutni, hogy végül megtagadják a parancsot.”-áll egy a telepesek vezetői által kiadott “használati utasításban”. “Csak ezután lehet átvenni a kilakoltatásról szóló levelet, és azt – természetesen elolvasása nélkül – a katona szeme előtt szét kell tépni.”
“Hátráltatni, késleltetni kell őket mindenben, és amennyire csak lehet megnehezíteni az életüket, így minél több időt nyernhetünk. A telepesek sokkal szilárdabbak hitükben, hisz a katonák és a rendőrök maguk is tudják, és érzik, hogy nem feladatuk ilyen parancs végrehajtása.” “Éppen a fizikai küzdelem hiányának az érzése fog lelki traumát okozni nekik. Ha a ház békés családi életet sugároz, az apa tanul, anya főz, a gyerekek játszanak – ezzel azt az elviselhetetlenül nehéz érzést okozzuk a katonában, hogy ártatlan családot lakoltat ki a házából.”

A rendőrség különösen tart a spontán felállított dszipekből és terepjáró robogókból álló ellenálló-osztagoktól, melyek feladata az lesz, hogy eltorlaszolja a hadsereg járművei elől az átjárókat.

A városok szinte kiürültek a rendőröktől, teljes riadókészültség van, egy rendőr se mehet szabadságra…45000 rendőr és katona vesz részt a kiürítésben, plusz 30000 tartalékos, akik a hátországban váltják fel a délre vezényelt sorkatonákat.

A biztonsági erők becslése szerint a kivonulást gyorsan, és különösebb problémák nélkül fogják végrehajtani.

A hadsereg – a rendőrséggel karöltve – az elmúlt hetekben végigpróbálta az összes lehetséges forgatókönyvet.
”Felkészültünk” – állítja a vezérkari főnök. “Érzékenyen, de határozottan fogunk cselekedni.” – teszi hozzá. Érzékenyen a kitelepítendő lakosokkal, határozottan a zárt katonai területre törvénytelenül beszivárgókkal, illetve az erőszakot alkalmazókkal.”

Szinészekkel gyakorolták a tisztek, hogyan kell (fegyvertelenül! ) bekopogni a telepesek házaiba, mit kell tenni, ha bevágják az orruk előtt az ajtót, ha szembe köpik, vagy megrugdossák őket.

Nem könnyű a katonáknak, hisz nem ellenség ellen harcolnak, hanem azokat a honfitársaikat kell kilakoltatni otthonaikból, kiket az állam mindenkori kormánya biztatott, pénzelt az utolsó pillanatig az ottmaradásra, akik most úgy érzik, hogy becsapták, elárulták őket. Egy ideológia, a biblia által megígért nagy Izrael álma omlott össze bennük.

“Először Tripoliból lettem családommal együtt kiszakítva – mondja egy régi telepes -, aztán az egyiptommal kötött békeszerződés nyomán a sínai félszigeti Yamit-ból, most meg innen. Semmi pénzt nem kérek az államtól, hisz összes vagyona nem tudja kárpótolni a szemem láttára földbe tiport becsületemet.” – mondja, és sír.

“Ariel Sharon, korábbi parancsnokom, az új települések felállításában tanítóm és mesterem, állj meg, értékeld újra a helyzetet!” – kiált elkeseredetten egy veterán. “A szívem szakad meg egy teljes országrész megszünése láttán. Állj meg, és nézd mit csinálsz. Nem kérek mást, csak negyed órát négyszemközt veled, újságírók, kamerák nélkül, csak hallgass meg engem és feleségemet, akik a te küldöttedként építettünk fel itt  egy virágzó országrészt, mely most szemünk láttára megy a pusztulásba!”

“Nem vagyok biztos, hogy ha házat veszek az északi Galileában, öt év múlva nem fognak onnan is elkergetni.” – kesereg borúlátóan egy másik.

Az észak shomronban található Chomesh-ből 16 év után önként távozott az öt gyerekes Machlof család, miután egyértelmű lett számukra, hogy “nincs mit tenni,  a kiürítést végre fogják hajtani”.
”Nem ideológiai okokból, hanem a magas életszínvonal miatt jöttünk ide, nagy villa, jó munka, gyönyörű tájak… aztán mikor kitört az intifáda, biztonsági okokból sokan elmentek, csupán 17 család maradt, de mikor napirendre került a kivonulás, rengeteg vallásos költözött ide, persze főként a kivonulás ellenzéseként, mára a korábban elhagyott házak megteltek, több, mint 100 család él itt, a település virágzik. Az újonnan jöttek élelmiszert halmoznak, és elbarikádozzák magukat. Nagy csata lesz itt. “

“Gyakorlatilag Ariel Sharon alapította a települést. 1978-ban építésügyi miniszterként  többször is járt itt, és Chomes stratégiai fontosságáról beszélt. Állandóan azt mondta vendégeinek, hogy ha a település nem létezne, akkor ki kellene azt találni. És most íme…”

Egyesek ingóságaik nagy részét a palesztinoknak ajándékozza, más inkább felgyújtja a házát, vagy nagykalapáccsal veri szét a kádat, hogy véletlenül se kerüljön semmi a palesztinok kezébe, nehogy ily módon is hasznot húzzanak a kivonulásból. Az  erőfeszítés egyébként hiábavaló, mert a kitelepítés végén a hadsereg bulldózerei – a középületeken és ültetvényeken kívül – mindent földig fognak rombolni. Ha már az ültetvényekről van szó: aláírták a telepesek által hátrahagyott melegházak palesztinoknak való átadásáról szóló megállapodást, miután sikerült összegyűjteni – főként amerikai önkéntesek által  adományozott -14 millió dollárt, mellyel azokat a zsidó földtulajdonosokat (szám szerint 450) kártalanítják, akik a kitelepítés nyomán veszítik el birtokaikat.

A palesztin hatóság vezetői kijelentették, hogy a libanoni menekülttáborokban tartózkodó, semlegesnek tartott fegyvereseket az izraeli kivonulás után Gázába telepítik, egyben eleget téve így – legalábbis értelmezésük szerint – annak az ENSZ határozatnak, mely a libanoni gerillái lefegyverzését írja elő.

Az izraeli kivonulásA Hamasz vezetői, tíz éves szünet után először megjelenve egy nyílt pódiumon – kinyilvánították, hogy a kivonulás után sem hagynak fel a fegyveres ellenállással. Ezzel együtt felszólították a nemzetközi közösséget, hogy távolítsák el őket a terrorista csoportok listájáról.
Megkezdődtek a palesztinok ünnepi felvonulásaik, melyek során …az elnök Mahmud Abasz újfent kijelentette, hogy a palesztin nép ma, ezen a helyen megkezdte az önálló palesztin államhoz vezető utat, melynek Jeruzsálem a fővárosa.
A palesztin rendőrség 7500 fős fegyveressel próbálja majd megakadályozni az ujjongó  tömeget abban, hogy önkényesen házakat, földeket foglaljon. Az rakéták kilövését a kiürítés ideje alatt, bár Izraelben szinte biztosak benne, hogy a Hamasz ha nem is masszív, de néhány, legalább jelképes lövedékkel akarja “ellopni az előadást”, bizonyítva így a palesztin tömegeknek, hogy igenis az ő kitartó harcuk volt az, mely végül is a megszálló menekülését eredményezte.

A hátországnak is fel van adva a lecke: hogyan birkózik meg az éles ideológiai szembenállással. A termelés folyamatos biztosítása érdekében sok munkahelyen egyenesen megtiltották a dolgozóknak a Gázai történésekről való beszélgetést. A vállalati logóval felcimkézett járművekre tilos narancssárga, vagy kék-fehér szalagot tűzni, elkerülve így, hogy a másik táborhoz tartozók bojkottálják a cég termékeit.

“Mit csinálunk abban az esetben, ha  egy tanuló Sharont káromolja az osztályban” – található egy, a vallásos iskoláknak szánt, kulturális minisztérium által kiadott  nyomtatványban. “Vagy ha a diák – a kivonulást ellenző kampányt jelképező – narancssárga színű pólóban jön iskolába “a nép Gush Katif-val”, vagy “zsidó nem lakoltat ki zsidót” felirattal. Mi van akkor, ha egy tanár közli, hogy támogatja a katonák – telepesek kiürítésére felszólító- parancsmegtagadását.
Hogyan viszonyuljon az iskola ahhoz a tanárhoz, aki fennen hirdeti, hogy ellenzi a kiürítést. Befolyásolja ez azt, hogy hogyan tanítja a matematikát, a testnevelést, vagy bármely más tantárgyat? Hogyan viszonyuljunk az államhoz, ha erkölcstelennek tartjuk, ezért ellenezzük a kormány döntéseit. Hogyan teremthető meg az ideológiai egyensúly, ha már egyáltalán szóba került politikai kérdés. Nehéz kérdések, melyekre – legalábbis a brosúra alapján – egyelőre csak keresik a helyes válaszokat.

Az esemény közvetítésére érkezett sokezer újságíró tájékoztatást kapott a kiürítés alatt rájuk vonatkozó szabályokról, mint például: tilos a katonákkal a telepesek házába lépni,  távol kell magát tartani életveszélyes helyzetektől, lehetővé kell tenni a biztonsági erőknek enyhe erőszak alkalmazását azokkal az újságírókkal szemben, akik nem tartják be az erre való felszólítást. A katonai szóvivőnek sikerült egyezségre jutnia a külföldi társaságokkal. A megállapodás értelmében –t öbbek között – minden reggel két busz megy majd azokhoz a településekhez, melyek aznap lesznek kiürítve, minden buszon 50 ember, 35 izraeli, 15 külföldi újságíró lesz.

E nehéz, és valóban történelmi, az ország közeli és távoli jövőjét nagyban meghatározó kivonulásnak az előestéjén Binjamin Natanyahu, az ország sikeres, majdhogynem sztárolt pénzügyminisztere hirtelen feláll, veszi a kalapját, és távozik.
Felmondólevélben, melyet Natanyahu a kormány asztalára tett, azt állítja, hogy “nem tud részese lenni egy olyan folyamatnak, mely a valóságos helyzetet figyelmen kívül hagyva, teljes vaksággal halad egy, az országot fenyegető, iszlám terrorbázis felállítása felé”. Mint történész fia hozzáteszi: “azt szeretném, ha egy évtized, 50, vagy akár 100 év múlva egyértelműen állítsák majd, hogy nekem ebben nem volt részem.”

Sokak szerint direkt időzített így, hogy baloldali kritikusai, vagy a Bush-kormány nehogy azzal vádolhassák majd, hogy ő állította meg a Gázából való kivonulást. Csak akkor váltott jegyet a New York-i gépre, miután egyértelművé vált, hogy a “tragédia” elkerülhetetlen.

Ha valóban nem tudott volna Bibi együttélni a Sharon-tervvel – állítják megfigyelők -, akkor miniszterként több dolgot is tehetett volna annak megakadályozására: megtorpedózhatta volna a kormányban, a knesszetben, vagy korábban lemondva a pénzügyminiszteri posztról maga után vonhatta volna a jobboldali pártokat, élére állva így az ellenállásnak. A jobboldali pártok mentek, Bibi maradt.
Úgy állította be a kiürítés-tervet, mint nemzeti tragédia, de nem állt az ellenzék élére, míg lehetősége volt rá – vetik sokan szemére.
Sőt, drámai lemondása után Netanyahu igyekezett elhagyni az országot, nehogy a Rabin-téren megrendezett kétszázezres “narancssárga” tömegtüntetés élére kelljen állnia.

Néhány nap múlva “az ellenség tüze alatt fogunk egyoldalúan kivonulni, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül”. – mondta a lemondott miniszter.

Sokaknak valóban úgy tűnik, hogy “menekülünk a terror elől”, és súlyos biztonsági következményei lesznek ennek. Egyesek szerint, az egyiptomi határ mentén húzódó Filodelfia sáv feladása stratégiailag fatális  tévedés. Semmi kétség – állítjék szakértők -, hogy őrülettel határos a nyílt tengerrel rendelkező palesztin kikötő létrehozása, melyet gyakorlatilag a terrorhajóknak szóló meghívóként lehet értelmezni. “A kivonulás a terror gyengítése helyett éppen megerősíti azt, a kormány veszélyezteti az ország biztonságát, ezen kívül szétszakítja a nemzetet.” – állítja Netanyahu.

Ehud Barak, Netanyahu politikai ellenfele szerint Bibi lemondása: menekülés, Sharon hátbaszúrása. “Arik legnehezebb vizsgáiban sem használta sosem a menekülést. Abban a pillanatban, hogy felült a lóra, nem szállt le onnan, egy pillanatig sem ijedt meg a haláltól, semmi akadály nem gátolta abban, hogy a végsőkig harcoljon, most sem fog mozdulni egy tapodtat sem. Sharon történelmi tettet hajt végre, kötelességünk segíteni neki“ – mondja a  munkapárti Barak, egyik lehetséges vetélytársa.

Szilvan Salom külügyminiszter szerint Netanyahu elszédült a Likudon belül végzett közvéleménykutatások rá nézve kedvező eredményeitől, de végül is aki eléri, hogy a legtöbb Likud-képviselőt küldjön a parlamentbe, az Ariel Sharon, aki egyértelműen a legtöbb pártra szavazót tud szerezni.

“Sharon kezét most erősíteni kell, hisz neki legalább van egy világos terve, van bátorsága kivezetni a népet a Gázai övezetből, és megszabadítani bennünket annak átkaitól.”

A közeli napokban megtudjuk, hogy a ma kezdődő gázai kivonulás sikere, vagy netán kudarca nyomán milyen jövő vár…?  (Vili, találj ki valami jó kis befejezést…:-)

Olvasd el a HVG-ben megjelent változatot is >>

Minden vélemény számít!